Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Képleírás és keletkezéstörténet - Orlai Petrics Soma | Egy estém otthon | 1844 körül
cipó, talán egy másik, közismert anya-vers rekvizítuma (Fekete kenyér). A fonallal, orsóval megjelenített nőalak a falusi enteriőr ellenére talán az antik mitológia sorsistennőire utal, az élet fonalát szövő, gombolyító, majd elvágó Moirákra. Az életadó és felnevelő anya, a hozzá kapcsolódó kenyér a teremtés női princípiumát teszi hangsúlyossá a képen. A festménynek ezek a részletei valószínűleg a költemény utolsó versszakainak erőteljes érzelmi telítettségét, és Petőfi más anya-témájú verseinek lágy, emelkedett tónusát kívánják visszaadni. Orlait a festmény szerkesztésében tehát nem csupán saját, személyes benyomásai, Petőfi élettörténete és az Egy estém otthon szövege inspirálta, hanem minden bizonnyal a költő családi témájú lírájának más darabjai is, tehát a mű nem tekinthető pusztán illusztrációnak. A szülők vonásai, az anya esetében az arcéi, hasonlóságot mutatnak azokkal az igényes portrégrafikákkal, melyeket 1846-ban vagy 1848-ban készített róluk Orlai. A festő 1842 augusztusában Petőfivel együtt látogatott Dunavecsére, egy hétig laktak négyen az apró szobában, emlékezetében még 1879-ben is élénken éltek az ott tapasztaltak: „Egyes bútordarabok és meglevő ruhaneműek boldogabb múltjukról tanúskodtak s arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt” (Hatvány, 1967/1, 416.). A költő ábrázolása a hajviselet, a bajusz és az arc megformálásában az 1845-ös Barabás-képpel rokonítható, ruházata azonban oldottabb, hétköznapibbnak tűnik. E kép színvilágában és jellegében igen közel áll a németalföldi zsáner- és csendéletképekhez (Kerényi, 1983, 121.). Érdekes egybeesés, hogy Orlai 1846-tól Bécsben annak a Ferdinand Waldmüllernek lett a tanítványa, akinek „figyelmét [...] azok a műfajok kötötték le, amelyekben az ember, a természet közvetlenül megragadható: a zsáner és a portré" (Mag, 2011, 17). A klasszikus háromszögkompozíció kiegyensúlyozottnak mutatja a szereplők viszonyát, a jelenetnek melegséget, otthonosságot kölcsönöz a megvilágítás, a gyertyaláng fénye. Orlai fiatalon költőnek készült, diákköri versei, zsebkönyvekben jelentek meg kisebb epikus munkái. A festészet és a költészet rokonsága című, 1864-es művészetelméleti írásában egy antik szállóigét idéz. Plutarkhosz tette híressé azt a Kr. e. 6. században élt görög költőnek, Szimonidésznek tulajdonított a mondást, miszerint a festészet hallgató költészet, a költészet beszélő festészet. Orlai azt írja, hogy a festő közege a térbeliség, tehát feladata, hogy egyetlen pillanatba sűrítse a kifejezni kívánt tartalmat, míg az irodalmi mű közege az idő, célja a történet elbeszélése (Orlai, 1864, 71.). „A költő képzetének alakjai szavak által nyernek életet, ezekkel gyújtja fel az imaginatiót, s a képet, melyet rajzolni akart, szemeink előtt megalakulva hisszük. A festő eljárása megforditott, szemeink elé állítja ecsetje által képzelete teremtményeit, érzékeink azt lelkűnkhöz viszik, s a látott néma alak szellemet nyer előttünk. Amaz tehát lelkűnkön át kifelé, emez pedig kívülről lelkűnkbe hat. KEPLEIRAS 34 ARCpoetica
