Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Földényi F. László: Az „abszolút gonosz” vonzásában

melyek elárulták a Bukott Angyalt.”6 Nicolo külsőre erre a Luciferre hasonlít. Igaz, tizenegy éves korában mutatja be őt az elbeszélő. Piachi ilyennek látja a fiút: „Szép volt, ám különös, némileg merev szépség: fekete szöghaja kihegyesedő pászmákban borította homlokát, olyan arcra vetve árnyékot, amelynek komoly és okos vonásai soha meg nem rezdültek.”7 Mintha itt is Lucifer jelent volna meg - de az a Lucifer, akit kiűztek a Paradicsomból, és aki nem az eredendő Gonoszság megtestesítője, hanem az eredendő Jóság (Isten) áldozata.

Ez a kettősség — egyszerre Gonosz és Áldozat — sokkal összetettebbé teszi Nicolo alakját, mint amilyen Ruperté volt. A gonoszság kapcsán Nicolo alakja egyébként is hálás téma. Ha a Google keresőbe beírjuk a „Kleist” és a „Böse” szavakat, akkor a legtöbb találat A lelenc&t hozza elő. A közfelfogás szerint Nicolo sokáig maga volt a megtestesült gonosz, Kleist életművének legsötétebb alakja. Ez csak az 1970-es évektől kezdve változott meg, s a morális ítéletalkotást felváltotta a szereplők közötti viszonyrendszer összetett vizsgálata.8 A szereplőket ettől kezdve nehéz jókra és gonoszokra felosztani; sokkal inkább egy családi otthonba összezárt társaságról van szó, akik valamennyien egy számukra átláthatatlan csapdában vergődnek.

Nicolo, aki a semmiből, azaz a halál torkából (a pestisből) lép elő, hogy a végén a semmiben, vagyis a halál torkában tűnjön el (kiloccsant agyvelővel), bármerre lép, a halállal találkozik. Ám van egy döntő mozzanat. Egyfelől vitathatatlan, hogy közvetlen kapcsolata van mások halálával (Paolo, Constanza Parquet, a saját gyermeke, Elvira, Piachi). Másfelől azonban egy számára idegen férfinak, Colinónak a halála is fontos szerepet játszik az életében. Ennek a régen halott idegennek a halála indított el ugyanis egy olyan eseménysort, amelybe Nicolo ártatlanul csöppent bele, és amelynek szenvedő áldozata lett. Colino halálát Elvira képtelen volt megemészteni; a fiatal polgárlányt (!), aki elveszítette arisztokrata (!) szerelmét, szülei 18 éves korában hozzáadták egy nála jóval idősebb kereskedőhöz (polgárhoz), Piachihoz — aki azonban 51 évesen mégsem volt annyira idős, hogy felesége ne szülhetett volna neki gyereket. Erre azonban nem kerül sor — sőt, kettőjük között feltehetően semmilyen szexuális kapcsolat nem alakult ki. Elvira ugyanakkor mégis intenzív szexuális életet él — elhunyt szerelme festménye előtt rendszeresen kielégítve önmagát. A frusztrált apa és az őt elutasító anya mellett Nicolo az egyetlen, akinek normális szexuális élete van. Igaz, hibájául róják fel neki a női nem iránti vonzódását - de nem az elbeszélő, hanem Elvira! Nicolo valójában egyáltalán nem csapodár: Xaviera Tartinihez mindvégig hűséges. Amikor pedig a mostohaanya és a fiú közötti feszültség kirobban, akkor valójában egy 21 éves fiú és egy 28 éves fiatal nő között támad erotikus vonzalom — amely feltehetően kétoldalú,

72