Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Beköszöntők - Günter Blamberger
GÜNTER BLAMBERGER: KLEIST NYUGTALANÍTÓ EREJE Kleist halálának 200. évfordulóján a legmegrendítőbb emlékképet talán a berlini Collegium Hungaricum galériájában láttam 2011 novemberében, egy csodaszép installációt, Gönczy Gabriella kurátori közreműködésével. Egy fotópanoráma a Kleist sírját körülvevő tájról a Wannsee mellett, mely az enyhe szellő által mozgatott finom fátylaknak, a hosszú, könnyű, áttetsző függönyöknek köszönhetően teljességgel mentes a november keménységétől és a halál hideg valóságától, s mindez a fákkal együtt visszatükröződik a tó vizében. Az élet és a halál közötti lebegő állapotot adja vissza, azt, amit utolsó óráiban Heinrich von Kleist élt át Henriette Vogellel, ki társává vált a halálban, azt a kellemet és méltóságot, amellyel szabadon és derűsen a halálba mentek. Ugyanezt a hatást keltette a tér közepén lebegő képernyő, amelyen Jeles András, Melis László és Forgách András Kleist meghal című operája futott. Halkan, visszafogottan szólt a Halotti litánia, a halálra készen álló pár nevezetes levélváltása, amelyben tisztelettel, ugyanakkor gunyorosan nagyszerű tanúbizonyságát adták annak, amit Földényi László úgy fogalmazott meg, hogy „nem az élet hiányától, hanem túlzott mértékétől” szenvedtek. Manapság, a középszer korában talán éppen ez a már szinte ismeretlenné lett túlzó mérték az, ami olyannyira elbűvöl minket Kleist életében és művében, a boldogságnak és az igazságnak mély melankóliával, az idealista vigaszokon, a jón és rosszon túli, meghasonlott emberi természet belátásával párosuló feltétlen keresése. Kleist novellái és drámái azért jelen idejűek a számunkra, mert az olvasót belehelyezik a kényelmetlen, a nem kiszámítható, a nem bebiztosított állapotába. Ám ami igazán provokatív benne, hogy Kleist a kontroll elvesztését életében és művében egyaránt az alkotás katalizátorának tartotta. Az 1800 körüli, reformokra képtelen Poroszország-váróteremben a legkevésbé sem rendezkedett be a ma — az Európa-váróteremben — mindennél erőteljesebben jelenlévő halálos bűnre, a szív és a fej restségére. Soha nem volt közömbös, a kockázatokat soha nem kerülte. Krédója éppen az volt, hogy változó időkben tartózkodni kell mindenféle biztos fogódzótól, s fel kell kerekedni az új, az ismeretlen irányába. A Pentheszileiában így válik Prothoe nekrológja Kleist önarcképévé: „Bukott, mert túl büszkén virult s erősen. / A holt tölgyet nem bántja a vihar; / Az egész53
