Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Irodalmi parafrázisok - Darvasi László: Livius Prokub bal füle

majd pedig éppen ez a kovács, fején az alaposan átvérzett kötéssel, kötött bele egy lócsiszárba, aki pedig nem is idevalósi volt, és igazán nem érthette, hogy egy elveszett fülhöz neki mi a fene köze van.

A vita tárgya rendre egyetlen személy volt. Pontosabban csaknem minden esetben ő volt a veszekedés kiindulópontja, az ő neve, az ő, ha lehet így mondani, és miért is ne lehetne, munkássága.

Ez az ember költő volt, a neve Livius Prokub. Grünewaldi lakos, itt született, itt nevelkedett, nem betelepült volt. Kellemes modorú, sokat és élvezettel mesélő férfi, akinek viszont hiányzott az egyik füle. Méghozzá a bal füle. Livius Prokub sokat mesélt erről az elveszett bal füléről. És bizony nem mindig ugyanazt a történetet kanyarította szép, mély zengésű hangján. Ha éppen nem húzott fejfedőt, és a haját is olyképpen fésülte, be lehetett látni a rózsaszínű, kacskaringós üregbe, ami egyáltalán nem keltett visszataszító látványt. Mintha egyenesen a költő agyába, a rímek, a költői képek, a hasonlatok birodalmába lehetett volna pillantani. Volt ott persze néhány keresetlen szőrszál, pattanás, zsiradék és némi homály is. Ez nem tagadható.

Az az igazság, hogy a gyerekek olykor vették a bátorságot, és megkérték Livius Prokubot, hadd nézzenek bele a fülébe. O nevetve engedett az efféle tolakodásnak.

Ilyenkor arról mesélt a kicsiknek, hogy azzal a füllel ő csodás patakok csobogását, mesebeli erdők zúgását és boszorkányok keltette viharokat hall. És csaták moraját is hallja, melyekben hősök és árulók születnek.

Ezen csonka fül története több változatban keringett Grünewaldban, s hogy így alakult, az természetesen Livius Prokub kitartó és igazán magával ragadó poétái tevékenységének a következménye is volt. A fület érintő egyik változatban szó volt arról, hogy a charlottenburgiak elleni úgynevezett virslicsatában hagyta oda a fülét, így mentve meg magát a Herceget, akit ezért busás életjáradékkal honorálta a bátorságát.

Az éles nyelvű asszonynép inkább egy fölszarvazott férj dicstelen bosszújának történetét részesítette előnyben, aki, miután bódító porokkal elkábította a költőt, megcsonkította, majd a levágott fület egy rózsarajzos lipcsei díszdobozkában a feleség párnájára helyezte, aki lefekvéshez készülődve megpillantotta, s a fedelet fölpattintva természetesen, főképpen a szív alakú, a cimpába tűzött ékszerről megismerte úgy a testrészt, mint annak a gazdáját, hosszú percekig sikoltott, hogy aztán a téboly hangtalan némaságába zárkózva tengesse boldogtalan, már csak a halált váró életét. Azonban az is jogos kérdés volt, hogy akkor már miért a füle lett a költőnek eltávolítva, nem pedig egyéb, a hűtlenségben sokkal inkább mérvadó szerepet vállaló testtagja, és erre éppúgy akadtak érvek és ellenérvek, melyek ütköztetése aztán ugyancsak ellenségeskedést szült.

103