Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
Kat-12. A tárlatban az emlékkiállítás-jelleg vizuális megteremtésének eszköze, hogy a négy stációra bontott, élethelyszíneket jelző témapontokon egy szimbolikus, nemzeti jelképeket használó festmény kerül a falkompozíció középpontjába. Az első falon ez Than Mór képe, a Megy a juhász a szamáron, mely valószínűleg azonos az Alkony a pusztán cíművel1 (kát. 12). Nem ritka, sőt tipikus, hogy térségekhez kapcsolódó toposzok áttevődnek a hely szülöttjéra, az íróra is. A tág terű alföldi tájat, a pusztát Petőfi versei tették magyarságszimbólummá,2 ez a folyamat hatott az életképfestészetre is.3 Megszületett „a róna” romantikus toposza, ami a betyárok, pásztorok lakta kies, egzotikus táj ábrázolásának és a bécsi biedermeier zsánernek egy sajátos keveréke lett. Ezek a lassan egymáshoz kötődő vizuális tartalmak visszaszivárogtak az irodalomtörténeti elbeszélésekbe is.4 Tetten érhető ez a folyamat a Nagyszalonta lápos, nádas, zsombékos hajdúvidékét szülőföldjeként megnevező Arany és a költő irodalomtörténeti arcképei vonatkozásában is. Ezzel a felütéssel kezdődik Voino- vich Géza életrajza. Az alföld, a puszta látványa szimbolikusan az idegennel nem vegyülő, igazi magyarság tükre, ide tartozik a költő is: „Lelke nyílt, egyenes, nyugodt, mint a róna képe, melynek nyugalmán a fennség vonása van.”5Thannak a tárlaton szereplő képe egy 62
