Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
festészet), hangzó művészetek (zene, költészet, szónoklat) és arc- és taglejtési művészetek (színészet és tánc). A szép egyik nemeként a kellemes fogalmát körüljárva a szobrászatra is kitér, s úgy találja, hogy „[mjind a régi, mind az újabb korban számos remeket állított elé, melly a kellem hatásával bir. Ez leginkább női és gyermeki alakokra szorítkozik: hires a hajdankorból Praxiteles Venusa.”17A kollégiumban közkézen forgó, s nyilván Arany által sem figyelmen kívül hagyott, fentebb említett 1807-es rajz tankönyvében Sárvári - illusztrációként hozva többek mellett a Venus szobor rézmetszetét is - leszögezte, hogy a görögök és rómaiak „költött isteneik” képét szobrok alakjában elkészíttetve, azokat az emberi szépség, jóság és tökéletesség legfőbb „grádicsai"-nak mintáiként jelenítették meg.18 A szép másik neme a fenség („fönséges'j, amely Arany szerint a kellem ellentéte, tehát: zavaros, rejtélyes, borult, komor. Ennek hatását megemeli a kontraszt. A nagyság, az idő és az erő az, amelyek valamely tárgyat fenségessé tesznek. A fenség Arany olvasatában a képzőművészetre vonatkozólag: A szobrászat leginkább a férfiúi méltóság s erő kifejezése által ábrázolhatja a fenségest. Phidias 40 lábnyi magas elefántcsont szobra, az olympi Jupiter, méltóságot fejezett ki: megtekinthető Bécsben a centaurussal küzdő Theseus. Canova műve, melly a férfiúi erőt tünteti fel. A festészet, nagyszerű természeti jelenségek ábrázolásán kivül, históriai jellemrajzokban adhatja elé a fenségest: elétüntetvén a hősnek anyagi vagy szellemi nagy erejét. Figyelemre méltók a nemzeti museum képtárában Zrínyi kirohanása és Cátó halála.'9 A különböző művészetek sajátosságait sorra véve, dióhéjban szól az ép/'fészefről, a szobrászatról, a festészetről, a zenéről, a tánc- és mimjátékró\, majd részletekbe menően a /cö/fészefről és annak osztályozásáról, végezetül az elbeszélő kö/fészefről és a színművekrő\. A festészetet felosztja három nemre: tájfestészet, jellemfestészet (ahová az arckép is tartozik), valamint a történeti festészet, ahová a zsánert (genre) és a csendéleteket is sorolja. A festészeti iskolák alatt megnevezi az olasz, a német, a francia és a németalföldi festészetet. Magyar festőről nem szól. A szobrászat áttekintésénél bemutatja a domborművek típusait, majd leszögezi: A szobrász főképp az alak teljességére, és szépségére szorítkozik, azért gondosan kerüli mind azt, mi az egyöntetű szép idom hatását gátolná. Ezért alakjain ruhát csak szükség esetén (mint a Vesta-szűzeknél) szint pedig sohasem használ. [...] Híres szobrászok voltak hajdan: Phidias, Praxiteles, Polydorus (a Laocoon csoportozatá- nak szerzője). Újabb időkben: Angelo Mihály, Canova, Thordwaldsen, Dávid. Nálunk Ferenczy.20 A felsorolást az Arany által nagyra becsült kortárs Ferenczy István neve zárja. Művészete a költő számára ismert, tehát saját, megélt esztétikai élményei birtokában is megemlíthette volna, de kétségtelen, hogy Purgstaller Szépészet azaz Aestehica című könyvének a szobrászokról szóló bekezdésében a nevek ugyanabban az összeállításban sorakoznak, mint nála: „Keresztények: Angelo Mihály, Canova, Thorwaldsen, Schadow, David, Ferenczy.”2’ 392
