Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Tanulmányok: Város és művészet

Jókai 1865-ös, az Üstökösben megjelent visszaemlékezéséből tudjuk: „Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak izengetni. Én karikatúrákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz. Egyet közlök belőlük.”55 Hogy ez nem csupán elszórt, véletlenszerű gyakorlat volt, azt Jókai tréfás beszámolója igazolja: „az ilyen papír rongyokat én rakásra gyűjtöm, s majd ha mind a ketten meghalunk, [...] ezereket fognak érte kapni - az örököseim.”66

E mondacsok, forgácsok, fragmentumok látszólagos „odavetettségük” ellenére művészi minőséget hordoznak, még ha felfedezésük csak a 20. század végén történt is meg.57 Formaviláguk pedig befogadástörténeti szempontból is emlékeztet a karikatúra jellegére, hiszen sokáig éppen skiccszerűségük miatt választattak le a magas művészetről, noha a technikai minőség mellett a gondolati tartalom, a mondanivaló vagy a virtuozitás alapvető építőelemeik.

Arisztophanész

Az életmű végén e karikaturisztikus látásmód a költő Arisztophanész-fordításaiban tárgyiasulhat újra, melyek - az „obscoenum’’-ot sem kerülve - az „oly szép görög életnek nagyon rút oldalai”-ra mutatnak rá.58 A karikatúra és Arisztophanész drámáinak szoros műfaji kapcsolata a korszakban ismert összefüggés volt. Greguss Ágost szintén hangsúlyozza, hogy „a drámai torzképek első mestere Aristophanes”, hiszen a „színpad már a görögöknél (h°a7aSngak°aSté09yitOedény is a torzkéP teréül szolgált, mint Aristophanes [...] vígjátékain”.59 i. e. 350-330

380