Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Tanulmányok: Város és művészet

a kék lepkét s a tarka szárnyú pillangót s miután a nap sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, tán csak azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas közellétét gyanítaná stb."8

A folytatást Angyal Dávidtól tudjuk, aki abban az időben magyar-német szakos bölcsészként, irodalomtörténészként segédkezett Gyulai és Péterfy mellett a Budapesti Szemlénél, így rálátása lehetett a folyóirat szerkesztésének történéseire, jelentősebb, emlékezetesebb eseményeire. S akkoriban az említett szerzőkkel (Kemény, Péterfy) kapcsolatos polemikus szituáció ilyennek számíthatott. Angyal csak jóval később, 1913-ban emlékezett vissza az esetre ugyancsak a Budapesti Szemlében, értékes adatokkal: „A napilap cikkét Herman Ottó tudományos alapossággal cáfolta, Arany János pedig megírta A reggelt, melyben kigúnyolja azokat, kik a költői leírástól természettudományi pontosságot kívánnak.”9 Ez tehát a vélemény, amely A reggel lel kapcsolatos elképzeléseket, értelmezéseket ebbe az irányba terelve befolyásolta, és mérvadóvá tette az idézett sorokat. Kétségtelen, hogy az ismert „aranyi” magatartás benne van a versben.

Visszatérve a történetre, tény, hogy Arany János és Gyulai Pál már jóval korábbi időktől nemcsak munkatársak, hanem bensőséges barátok is voltak. Az is fontos, hogy éppen a Péterfy Kemény-tanulmányára vonatkozó természettudósi kritika idején nemcsak Arany, hanem Gyulai Pál is megírta - a polémia témájához erősen kapcsolódva - a maga kis versét Tavaszi reggel címmel. Természetesen már a Szemle következő számában meg is jelent mindkettő! 10 Nem volt tehát véletlen, hogy a Budapesti Szemlében e két vers egymás alá került. Egymáshoz fűződő szakmai és baráti kapcsolatuk miatt az is elképzelhető, hogy a Szemle szerkesztőjeként működő Gyulai Pál és Arany János megbeszélhette, miről és hogyan ír, írjon Gyulai, illetve mit akar és takar majd Hajnal Péter írása. Gyulai Pálnak az együttes megjelenés során a költő szerepe jutott, melyben - Keménynek a Péterfy és Herman Ottó által is igeneit természetleírása mellett demonstrálva - ismételt idilli képet rajzolt arról, milyennek kellene lennie és maradnia a természetnek. Ismerve Arany alkotói énjének parodisztikus oldalát, nem csodálkozhatunk azon, hogy Hajnal Péter bőrébe bújva játszotta el egy nevesincs költő, az ismeretlen versfaragó, az elkésett poeta sacer lesajnált figuráját, aki az ismert poétikai hibáktól terhelt versikéjével próbálja ráébreszteni a tudós urakat a természet jelenlegi állapotára, a rá ható káros és végzetes folyamatokra, s elgondolkodtatni arról, hogy hova vezetett mindez. A szerkesztő - Gyulai Pál - bár természetesen észlelte a poétikai hibákat, javításokat mégsem eszközölt. Ismervén a szerzőt, bizonyára fölfogta azoknak nemcsak szándékosságát, hanem az e formai megoldásba rejtett iróniát és a szarkasztikus-parodisztikus jelentéstöbbletet. Külön érdekessége a két versnek, hogy Gyulaié egy csodaszép tavaszi reggelt rajzol, Hajnalé viszont a természet kihűlés felé tartó állapotát ábrázolja, melyet a Nap mind hegyesebb beesési szögének említése bizonyít, jelezve ezzel, hogy a helyzet, a természet állapota tovább fog romlani. (Arany akkoriban a Föld lehűlésétől tartott.)

A valódi és tiszta célt csak akkor látjuk meg, a szándék eredeti értelmét csak akkor foghatjuk fel, ha a Gyulai Pál lapjában 1881-ben megjelent írás egészét tekintjük mérvadónak.

312