Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
Úgy vélem, ennek a fennkölt Arany-képnek (amely a legszigorúbb tudományos szakmán kívül rendületlenül él) gyökereit a 19. század végi nemzeti irodalmi kanonizáció stratégiájában kell keresnünk - akkor alakították ki (Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Beöthy Zsolt és még sokan mások) azt a nagy Arany-képet, amely Aranyt a komoly, megfontolt, józan magyar nemzeti karakter megtestesítőjeként körvonalazta (szemben a lánglelkű, de ezért szertelenségekre hajlamos Petőfi figurájával), aki nagyszabású életművével mintegy létrehozta a magyar nemzet önaffirmációjaként értékelendő költészeti maximumot, aki megteremtette azt, ami addig még nem volt, de amire egy évszázad irodalma törekedett: a nemzeti eposzt, a nemzeti történelem irodalmi jelenlétét, az erkölcsnek, a politikának, a történelemnek és az irodalomnak harmonikus együttélését. Hogy Arany életműve végtelenül szakadozott, tépett, az nem játszott szerepet: hogy Arany állandóan önmarcangolásokban élt, hogy a nyilvánosságban élő képe nem teljesen felel meg saját intencióinak, az nem számított (így teremtődött meg az „epikus" Arany imágója, háttérbe szorítván a lírát, mind egészében, mind sokféleségében). [...] így jött létre a nagy, komoly, epikus költő érinthetetlen szobra, amely igazán sok mindenre volt használható, csak az Arany-életmű újraolvasására nem. Arany szoborrá lett nemesítve (Milbacher Róbert pompás kifejezésével: az emlékezet balzsama elfedte régvolt valóját), s e szobornak máig tartó merev kisugárzásét az iskola, az ismeretterjesztés, a hivatalos ünneplés számtalan alkalommal sulykolja belénk.'9 Ennek az előzetes várakozásnak, a szoborrá merevített alaknak felelt meg 2017-ben számos, az elitkultúra világába tartozó megemlékezés is, ahogy például Máté Gábornak a Katona József Színház Arany Fé/morofonjáról szóló interjúja is jelzi, hol vannak e piedesztál határai: „Arany János nemcsak nagy költő, hanem mértékadó ember is volt. Ma is követhetnénk a példáját abban, hogy hogyan kell különböző helyzetekben megfelelni bizonyos önmércének. Példamutató az a gerincesség, következetesség, ahogy a nemzet elismert, nagy költőjeként is meg tudott maradni annak, aki volt.”20 Az év eredményeinek összefoglalásakor többen hangsúlyozzák, hogy milyen nehéz a berögzült reflexeken átlépni. Ahogy Milbacher Róbert fogalmaz, „a kortársi kontextusban komoly igény mutatkozik az Arannyal kapcsolatos közhelyek, toposzok felülvizsgálatára, ugyanakkor mintha ennek a kötelező érvényű tudásrendnek a nehézségi ereje végső soron mindig maga alá gyűrné a hagyományfrissítés szándékát.”21 Egy tárlat pozicionálása során a szű- kebb szakmai „környezet” várható eseményeit is érdemes feltérképezni, ezek között kiemelten a többi tervezett kiállítás tematikáját, karakterét. Csak maga a Petőfi Irodalmi Múzeum két, a legszélesebb nagyközönségnek szóló vándorkiállítást készített,22 a PIM - Magyar Nyelv Múzeumában Kát. 93. 29
