Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
Az elmúlt évek folyamán rendezett irodalmi kiállításaink mér kialakítottak bizonyos hagyományt: ennek főszabályai egyebek közt: az anyag komplex, fejlődéstörténeti elrendezése, képek, ereklyék, a társadalmi összefüggéseket kiemelő mozzanatok felhasználása stb. már közhelyszámba mennek. Az Arany-kiállítás alkalmából azonban nem lesz talán haszontalan néhány tanulságot újra megfogalmazni. Legfontosabbnak tartom ezt: irodalmi kiállításon az irodalom álljon előtérben — persze a maga tág, életteli összefüggésében korral és társadalommal - egy költő bemutatása esetén tehát annak életműve. Minden más csak olyan mértékben lépjen elő a háttérből, amilyenben a művek megértéséhez arra szükség van. Ez vonatkozik a kiállítás rendezőire is. Az ő kifejező- eszközük első soron — a látvány: ennek elemeit fokozva, összehangolva, megfelelően csoportosítva kell a maguk mondanivalóját is kifejezniük: a kiállítás ne legyen falra írt disszertáció. A kiállításnak is legyen stílusa: az anyag tálalásában megnyilvánuló egysége, amely a tárlók formájától, színétől, berendezésétől a felíratok, képek, tablók, jelmondatok traktálásáig mindenben érvényesüljön s lehetőleg illeszkedjék a kiállítás tárgyának — s ha van neki — helyiségének stílusához. Rendkívül nehéz s ebből a szempontból is külön figyelmet kíván az efféle kiállítások helyes világításának kérdése. A gyakran apróbetűs, elmosódott kézirat, a kézbevételre, de legalábbis közeli, bensőséges szemléletre szánt rajz, fénykép, illusztráció, könyv jó megvilágítást kíván, de nem a kirakatok, operációs asztalok, ragyogó sörcsarnokok éles, vakító, neoncsöves fényét. Az Arany-kiállításon arra tettünk kísérletet, hogy a helyhez s alkalomhoz formált pergamenernyős állólámpákat alkalmazzuk; ezekkel jól s elég intim hangulattal lehet megvilágítani a kiállítás egységeit, sárgára-szűrt fényük pedig jól illeszkedik a kiállítás egészének egységes, aranybarna tónusához. Meg kell még vizsgálni, mily módon lehetne az ernyők szélének helyenként éles árnyékait elmosni s az állványokat jobban rögzíteni anélkül, hogy nehézkessé tennők őket, vagy megrongálnók a parkettet. Az ernyőknek az unalmas típusformától eltérő voltát is stílusosnak érzem: Arany korának női főkötőire emlékeztetnek, nem pedig, mint egyes bírálókat, a modern fodrászüzemek hajszárító buráira.106 2.5. A létrehozás tényleges körülményei A nyilvánosságnak szánt és már a kritikákat is figyelembevevő sorokat összevetve a még tervezés alatt álló kiállítás forgatókönyvével, költségvetési soraival107 és a fotódokumentációval világosan látszik, milyen erős volt a szándék a Petőfi-ház kiállítási eszközrendszerétől való határozott eltérésre. Ilyen elemek a paszpartuzott, keretezett képek, a geometrikusán komponált falak, tablók és az áttetsző, a teret érvényesülni hagyó „üvegfeliratok”. Az ekkor használatba kerülő tárlók olyannyira beválnak, hogy a ma a Petőfi Irodalmi Múzeumba érkező látogató is sűrűn találkozhat formájukkal. Izgalmas felvetések voltak a „korhű installációs-szigetek”, a szokatlan formájú lámpák vagy ezekkel kapcsolatban a kéziratok állagvédelmének hangsúlyozása. A tudósításokból kiderül, nem lehetett restauráltatni a Nagyszalontáról érkező tárgyanyagot - de talán nem is volt rá igény. A forgatókönyv voltaképpen tématerv, már szerepelnek benne a térszervezés alapjai, intim és hangulatos, fénnyel jelzett csomópontok, a cikkben említett pergamenernyős állólámpák. Megismerhetőek belőle a legfontosabb képzőművészeti alkotások (például „Iványi-Grünvald Isten kardja, Jankó János A népdal születése, Fadrusz Farkaskaland, Gyárfás Tetemrehívás” 293
