Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
Felolvasásokat tartott éppen készülő műveiből. Többször vállalkozott a Kisfaludy Társasághoz beadott Shakespeare-fordítások bírálatára, így Ács Zsigmond Velencei ka/mórjáról, vagy Szász Károly AJcrcbef/i-fordításáról is véleményt mondott. Valószínű, hogy hathatós közreműködése nélkül Madách nagy műve sem kerülhetett volna olyan gyorsan a publikum elé - ha egyáltalán oda került volna... 1864. januári újraválasztása után Arany kijelentette, az igazgatói állás számára oly „tulos”, hogy továbbvitelére nem érzi képesnek magát. A tagválasztó ülés egyhangú kérésére mégis úgy döntött, hogy folytatja a munkát, de reformokat tartott szükségesnek az ügyvitelben. Az ülésen bizottságot neveztek ki az igazgató munkájának megkönnyítésére hozandó reformok tárgyában.45A jegyzőkönyvekben nincs nyoma annak, hogy ez a bizottság végzett volna bármit az ügyben. Egy évvel később azután okafogyottá is vált a dolog: Arany véglegesen lemondott az igazgatóságról, miután a Magyar Tudományos Akadémia titoknokává választották.46 A Magyar Tudományos Akadémia Régi Levéltára Arany János közel másfél évtizedes tényleges akadémiai hivatalnokoskodása (1865-1877) életének talán legkimerítőbben tárgyalt, feldolgozott szakasza. A közvéleményben általánosan elterjedt nézet, hogy titoknoki, majd főtitkári működése elfecsérelt idő volt, az alkotástól vonta el a költőt. Első alkalommal Balogh Jenő (1864 - 1953) - aki Arany egyik utóda volt a főtitkári székben - közelítette meg másképpen a kérdést. Az éppen megújuló Akadémiának olyan emberre volt szüksége, mint Arany János - mondta egy előadásában.47Addigi működése során elsajátította a hivatali ügykezelést, nagykőrösi tanárként, szerkesztőként, a Kisfaludy Társaság igazgatójaként olyan tudásra, tapasztalatra, személyes ismeretségre tett szert, amely „lángelméjével egyesülve különleges képességeket adott neki”. Balogh Jenő szerint Arany mintaszerű főtitkár volt: egyrészt tárgyilagossága, kötelességérzete és tudása alkalmassá tette őt minden eléje kerülő ügy alapos megvizsgálására, az irodalomnak pedig minden műfaja iránt érdeklődött, és otthonosan mozgott azokban.48Távolodva Arany korától kevesebb pátosszal értekeznek az irodalomtörténészek életének ezen időszakáról. Keresztury Dezső felteszi a kérdést: ha annyira nehezen viselte Arany János a hivatallal járó terheket, miért maradt mégis tizenkét éven át? Egyrészt egzisztenciális, anyagi okból, másrészt, mert ragaszkodott elhatározásaihoz: amit elvállalt, nem szerette félbehagyni.49 Keresztury Dezső és egy Arany-tanulmányában Szilágyi Márton50 hangsúlyozzák, mekkora társadalmi emelkedést jelentett az akadémiai főtitkári állás Arany János életében. Büszkeséggel tölthette el, hogy saját erejéből érte el mindezt, még úgy is, hogy a számára még magasabbra vezető lehetőségekről lemondott. Arany (Keresztury Dezső szavaival) „a palota foglya” volt: hivatali kötelezettségei - amelyek éppen úgy sújtották jeles elődeit, Toldy Ferencet és Szalay Lászlót is - szép lakása, viszonylag jó fizetése, családja nem tettek reálissá olyan váltást, amely az anyagiakon kívül jelentős presztízsveszteséggel ne járt volna az önérzetes költő számára. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Akadémia is részesült abból az általános népszerűségből, amely Aranyra sugárzott. Nem véletlen, hogy ragaszkodtak személyéhez: az 1879. évi végleges lemondása után az Akadémia legfontosabb testületé, az igazgatótanács tagjává 247
