Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Katalógus: Önarcképek, álarcok

Kat.182.

Arany két legmeghatározóbb önképe. Jelzése annak, hogy a lefokozás, a kicsinyítés mennyire áthatja egész költészetét. A valóban élt fűzfapoéta, Vojtina Mátyás figuráját kétszer is ars poeticájának kimondójává teszi (Vojtina levelei öccsének; Vojtina Ars poeticája). Egyszerre jelzi ezzel önmaga és a műfaj korlátáit. A költői öntudat hagyománya állítódik szembe a Vojtina alakjában bennefoglalt kisszerűséggel, így a kezdő költőnek adott tanácsok elvesztik bántóan kioktató élüket. Ezzel Arany a költői hitvallás egy jellegzetes típusa számára teremtett mintát: Juhász Gyula, Takáts Gyula, Vas István, Orbán Ottó és Kukorelly Endre is megírta a maga Vojtina-versét.' Arany még az ars poeticát, ezt a legkevésbé szerepjátszó műfajt is - melyben a költői énre rávetül a szerzői életrajz és az életmű - képes költői szereppé alakítani.

A Tamburás öreg úr is tekinthető ars poeticának, de bajos lenne a költői hitvallás hagyományát rávetíteni. Áttételesen szól csak a költészetről. A „lantos költészet” a líra jelölésére szolgált a 19. században, a „tambura" a gitárszerű hangszernek minden tradicionális fennköltséget nélkülöző, köznapiságot sugalló megnevezése. Az életrajzi önutalás a verset lefokozza, személyessé és lírai érdekűvé teszi. Arany János zeneértő volt, a kortársak tanúsága szerint valóban gitározott. Különösen az 1870-es években éledt fel e hajdani kedvtelése, lejegyezte

212