Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Katalógus: Önarcképek, álarcok

Mig összecsapódnak egy bonyolult tömbben, Mely idomul, hömpölyg, se árnya, se fénye. Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;

Bár az alak ember; nincs húsa, se csontja, Testébe ütött kard vérét ki nem ontja, Átverheti a nyíl, mint az üres léget,

Küzdő erejének nem vet vele végetj.]

(Arany László: Hunok harcai

Ágnes asszony

Természete a balladának [...], hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület csupán annyit vesz föl, amennyi múlhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltüntetésére okvetlen megkívántatik.3

A lélek rezdüléseit tehát spontán testi reakciók, gesztusok, a metakommunikáció változatos formáinak leírása teszi láthatóvá, e költői módszer pedig az elbeszélést állóképek sorozatára bontja.

Arany számára ilyen „állóképek” mintáiként a tér centrumába helyezett, szegény, idős asszonyokat megjelenítő korai portrék képzelhetők el. Az idealizálástól mentes képi világ megteremtésének jó példái Zichy Mihály korai, Ferdinand Georg Waldmüller és az itáliai portréfestészet hatását tükröző művei, melyeken erős karakter- és lélekábrázolás figyelhető meg.4

A 19. században számos, a társadalmi normákon akarva-akaratlanul átlépő női alak kap fontos szerepet a korszak irodalmában és képzőművészetében egyaránt. A férjes és hajadon szeretők, megesett lányok, megerőszakolt nők sorsa távol esik az ideálisnak tartott női szerepektől, a háziasszonyétól, a családanyáétól vagy családi életre készülő hajadonétól. Arany balladáinak női szerepei, például Ágnes asszony, „az emberi (női) lét kiszolgáltatottságának és rettenetének mementójaként"2 is értelmezhető (kát. 164). A balladák történetei mögött felsejlik az ekkor még tudományosan nem vizsgált tudatalatti szféra, és a pszichében zajló megbomlás, a lelkiismeret-furdalás erkölcsi dilemmái jelennek meg a szövegekben. A végletekig sűrített tömörség, a szokatlan, formabontó nézőpontok, a filmszerűen váltakozó perspektívák, asszociatív montázsok érzékletesen mutatnak rá a súlyos élethelyzetekre. Hogy a történetek egyik alapvető tétje a lélektaniság ábrázolása, azt Arany megkerülhetetlen, épp ezért gyakran idézett meghatározása támaszthatja alá:

Kát. 155.

187