Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Bevezetés
el, akit utánozni és meghaladni is érdemes lehetett. Az irodalomtörténet-írás már Arany életében küzdött a két költőbarát összehasonlításával, a közös irodalmi program ellenére markánsan különböző művészetfelfogásukkal, s utóbb is számtalan módon ragadták meg az „ikercsillagok” irodalmi pályáját.6 Mindeközben Arany volt és maradt modern, s ha nem is feltétlenül jogosak Babits Petőfit degradáló sorai, s nem is feltétlenül kell egy irodalomtörténeti töréspontot éppen kettejük közé ékelni, mégis máig megfontolandóak a különböző költői szerepértelmezések zavarba ejtően sokszínű játéka és a 19. századi modernizálódó Magyarország társadalomtörténeti környezetének összefüggései. Arany Jánost soha nem hanyagolta el az irodalomtudomány. Hogy csak az utóbbi évtizedek nagyszabású vállalkozásaira utaljunk: Dávidházi Péter könyve az értekező életmű gazdag terméséből hüvelyezi ki azokat az etikai normákat, melyeket Arany következetesen képviselt, s melyeket összekapcsolt művészetében, életében és hivatali pályáján egyaránt; Milbacher Róbert a kultusz gazdag természetrajza után elemzések sorában hívja fel a figyelmet arra, hogy Arany olyan költő volt, aki éppen azokra az identitásképletekre kérdezett rá, melyekben maga is hitt, s melyeknek folyamatos szétbomlását érzékelte maga körül; Tarjányi Eszter pedig arról írt vaskos monográfiát, hogy Arany miképpen rejti el és villantja fel különböző arcait, miképpen lehet egyszerre komoly és ironikus-parodikus világa.6A kritikai kiadás ugyan régóta zajlik, de Arany jelentőségét mutatja, hogy Voinovich Géza első kiadásai óta nemzedékről nemzedékre adják át kutatók e nagy anyag nehéz stafétáját egymásnak, s az utóbbi években befejeződhetett a levelezés összkiadása. A költő születésének kétszázadik évfordulóját ünneplő emlékév tehát nem érte felkészületlenül az irodalomtörténész szakmát: elkészültek nívós szövegkiadások, rendelkezésre álltak különböző, sokszor egymásnak feleselő irodalomtörténeti koncepciók és elbeszélések. Az irodalmi muzeologia szükségképpen támaszkodik ezen eredményekre, de természetszerűleg el is kell térnie azoktól. Egy múzeumi térben egyszerre lehet felmutatni egy életút gazdagságát, egy művészi pálya különböző állomásait, illetve azt a kultikus aurát, melyet az utókor Arany köré vont. Ilyeténképpen a múzeumi prezentáció lehetőséget jelent arra is, hogy - felhasználván az elmúlt évtizedek kutatási eredményeit - választ keressen arra a kérdésre, hogy Arany művészete miképpen viszonyult a kortárs művészethez, s hogy életének sokat ismételt választási dilemmái milyen társadalomtörténeti környezetben merülhettek fel egyáltalán. *** Az Önarckép álarcokban című, 2017. május 15-én nyíló tárlatot egy irodalmi muzeológusokból - irodalomtörténészekből, művészettörténészből - és a látványtervezőből, Mihalkov Györgyből álló, ötfős csapat rendezte. Tarjányi Eszter volt a kiállítás irodalomtörténész szakértője (többek között ő írta a kiállítás főtábláit is), aki a tervezéskor csaknem két évtizede foglalkozott Arany életművével. Hosszú tanítási tapasztalata és az ismeretterjesztésben való jártassága, toleráns és kreatív gondolkozása, az újjal és szokatlannal szembeni nyitottsága, az ügyet tekintő rugalmas hozzáállása volt a kulcs a múzeumi világgal 12
