Török Zsuzsa: Az Arany család tárgyai. Tárgykatalógus (Budapest, 2018)
Fónagy Zoltán: Az Arany család tárgyai társadalomtörténeti nézőpontokból
oily nagy a drágaság a főváros közelléte miatt. - Tavaly mintegy 500 pengőm került, fizetésemen kivűl, mégis elment utolsó fillérig” - írta például Szilágyi Istvánnak.12 A „relatív szegénység” panasza gyakran megfogalmazódik más 19. századi középosztálybeli egodokumentumokban is. Ezeket olvasva nem a létfenntartáshoz szükséges javak nélkülözésére kell gondolnunk: a panaszkodók többnyire azt érzik méltatlannak, hogy nem engedhetnek meg maguknak olyan javakat - legyenek azok tárgyak vagy élményjellegűek amelyek társadalmi státuszuk szerint megilletnék őket.13 Arany elsősorban nem a tárgyak, hanem immateriális javak hiányában élte meg a „szegénységet". Elpanaszolta például sógorának, hogy betegeskedő feleségének nem tudja biztosítani a budai fürdőkúrát - pedig az nem is kerülne sokba -, vagy hogy a gyerekeit csak azok hosszas „nyaggatása” után tudta néhány napra elvinni Pestre.14 Tulajdonképpen Aranynak egyetlen erős és tartós, anyagi vonatkozásokkal is bíró vágyáról szerezhetünk tudomást levelezéséből: a hagyományos rurális életforma anyagi kellékeinek - saját ház és a megélhetést biztosító föld - megszerzésére törekedett másfél évtizeden keresztül. Ezt a vágyat persze aligha lehetne a modern fogyasztói mentalitással összefüggésbe hozni, az nyilvánvalóan a hagyományos agrártársadalom azon értékrendjében gyökerezett, amelyet a parasztság és a birtokos nemesség egyaránt magáénak vallott. Arany a pszichés komfortérzet nélkülözhetetlen feltételeként gondolt a saját lakóházra és a legalább részbeni önellátást - például a kenyérgabona megtermelését vagy baromfitartást - biztosító saját kisbirtokra.15 „Nehezünkre esik idegen fedél alatt lakni”, írta, és kellemetlen érzéssel töltötték el a bérelt lakásokkal együtt járó időnkénti költözések is: „Szállásunkat most ősszel nem, tavasszal minden esetre változtatnunk kell. Ezt nem örömest tesszük.”16 Arany az 1851-es Nagykőrösre költözéstől a hatvanas évek végéig, mintegy két évtizeden át átmenetinek tekintette lakóhelyét, lakását, tárgyi környezetét: a Szalontára való „leköl- tözés [...] az én régi, egyedüli vágyam” - írta sógorának 1867-ben, az akadémiai székházba való költözés küszöbén. „Szeretnék veletek egyszerű visszavonultságban dégálni, a természet kebelén, falusias örömökben részesülni” - ismételte meg néhány hónappal később, már a „palota foglyaként”, visszavágyódását a természetközeli agrárvilágba.17 Arany vágya nem puszta költői ábrándozás volt: elköltözésük után is megtartotta szalontai kisbirtokát és házát - a bérbe adott ingatlan ügyeit sógora intézte -, 1864-ben pedig megélhetését biztosító birtokot vásárolt egy szülővárosához közeli faluban. Csak a hatvanas évek végén - Szalontára férjhez ment lánya halála és fia pesti banki karrierjének elindulása után - döntötte el, vagy inkább törődött bele, hogy hátralévő éveit a fővárosban fogja leélni. Aranyék puritán - mondhatjuk: szegényes - tárgyi környezetének egyik magyarázata ez a „tartós ideiglenesség” is lehetett. Eleinte nem is rendelkezett olyan jövedelemmel, ami lehetővé tette volna egy igényesebb tárgyi környezet kialakítását. A Pestre költözés után azonban már nem a pénzhiány volt ennek a fő akadálya. Tudatosan fogta vissza a család fogyasztását a szalontai visszatérés érdekében, lemondva mind a tárgyi, mind az immateriális javak élvezetéről: „egy fösvény sóvárgó tekintetével számláltam minden fillért, melyet becsülettel megtakaríthatok: hogy e czélomat, ha bár évek folytáni kitartás, nélkülözés által valósíthassam. Háztartásom meg lön szorítva, bár jövedelmem szaporodott: itt Pesten a mulatság és látvány fészkében, minden ily költség teljesen kerülve” - foglalta össze stratégiáját barátjának.18 17
