Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Interjú Zsámbéki Gáborral

Azért veszem elő mindig, mert azt gondolom, hogy az egész csehovi életműben fontos dolog az, ahogyan ő gondolkozik azokról, akik nem tudják megvédeni magukat. Igazából főként olyanok vesznek körül minket, akik nem képesek erre. Hogy aztán ki-ki a maga természete szerint gondoljon rájuk: ki talán úgy, mint Csehov, egyfajta dühödt kétségbeeséssel, mások - talán csak saját erősebb alkatuk miatt - némi diadallal. De hát persze, hogy a csehovi gondolkodás érdekel, és ez érdekelt a Sirályban is, ami tele van olyan szereplőkkel, mint ahogyan az összes többi Csehov-darab is, akik nem tudják megvédeni magukat. Trepljov védtelensége nyilvánvaló. Ha azt kérdezzük, hogy ki öli meg vagy kik ölték meg Trepljovot, úgy képzelem, arra mindig buta válasz az, ha egyetlenegy embert jelölnek meg, vagy ha csak Arkagyinát meg Trigorint. Nem. Arkagyina, Trigo- rin és Nyina ölik meg. De meg tudja magát védeni akár Trigorin Arkagyinával szemben? Egyáltalán nem. Meg tudja magát védeni Arkagyina Samrajovval szemben? Nem tudja magát megvédeni. Nyina meg tudja magát védeni Trigo- rinnal szemben? Dehogyis. Az egész élete rámegy. Az egész magánélete. Vagyis az előadás inkább egyfajta elkeseredés akart lenni annak a bemutatásával, hogy mennyire törvényszerű az, hogy a művészeti életben a stiláris, életkori, nézetbeli különbségek óhatatlanul egzisztenciális harccá fajulnak. Áldozatokkal, s tán még az sem biztos, hogy a győztesek csak simán győztesek.

Ez az Arkagyina és Trepljov közötti jelenet, ami egy egészen ocsmány veszekedéssel végződik... Igen, csakhogy vannak szakaszai, különösen az első része, amikor valami hihetetlen lágyság van benne, elsősorban azért, mert Trepljov a maga öngyilkossága után, de egész alkatából kifolyólag is annyira vágyik valami gyengédségre, arra, hogy valaki körülvegye, és elsősorban éppen a saját anyja gyengédségére. Ha ennek a jelenetnek az eleje is durva vagy közömbös, akkor mindig azt érzem, hogy nem sikerült megfogni ezt a jelenetet. És hát persze én úgy emlékszem, hogy Olsavszky és Kiss István ezt nagyszerűen játszották. Hadd tegyek valamit hozzá a képhez, az előadás képéhez. Ha azt feltételezték-, hogy ez nagyon provokatív, és elsősorban a másságát jelző Sirály akar lenni, akkor ezt talán a díszlet- és a ruhák miatt gondolhatták. A díszletet Szinte Gábor tervezte, és egyáltalán nem volt benne semmiféle hagyományos elem. Maga a tó például, ami olyan hangsúlyos az első felvonásban, az egy függőlegesen felállított fémlap volt a háttérben, mert igazán fontosnak csak azt tartottam, és ezt úgy csinálta meg Szinte, hogy a csillogása ennek a nem túl messzi tónak, az állandóan létező jelenléte és csillogása hasson, ne valami tóra emlékezető dolog legyen jelen.

59