Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Pethőné Nagy Csilla: Ősszel

nem az olvasással, hanem éppen hogy az írás, versírás, költés ellehetetlenülésének állításával: „hallgat” „dalom". Az olvasás és az olvasmányválasztás tehát a jelenetkeretben helyettes (elburkoló?) cselekvésként tűnik fel. Hiszen a tét valójában már itt az íráshoz megfelelő ihletet, mintát, követhető példát adó szövegválasztás, illetve olyan megfelelő költői hang, költői szó (szöveg), költői szerep megtalálása, amely igazodik a jelenhez, a gyökeresen megváltozott világhoz („maradj” - „jer”). Ezt támasztja alá az is, hogy a későbbiekben a beszélő már nem tér vissza a verskezdő lírai helyzethez (válogatás a könyvespolc előtt), hanem a hanyatlás költészete, az ossziáni dalok olvasása mellett való döntésének hátterét bontja ki. Ennek nyomán a lírai hangulat állandósuló lélekállapottá, sőt világállapottá értelmeződik át, az ősz toposza pedig a költői én és közönsége (közössége) megváltozott helyzetének, szerepének kifejező képévé válik.

A verscím időhatározó-ragos névszó, vagyis nem pusztán egy évszakot nevez meg, hanem nyelvileg is hangsúlyosan utal annak időbeli jelenlétére, állapotszerű érvényességére. Az ősz persze, évszaktoposzként túlmutat a természet ciklikusan ismétlődő időszakán, amely időszakhoz eleve olyan ambivalens jelentéstartalmak kapcsolódnak, mint a beérés, a gazdagság, a betakarítás, illetve a lombhullás, a téli álomra való készülődés, a pusztulás vagy a tetszhalál. A toposz az emberi élet egy kitüntetett szakaszát is jelöli, jelentésbeli ambivalenciája az emberi létre vonatkozóan is megjelenik. A bölcsesség és a teljesség éppúgy hozzátartozik, mint az elmúlássejtelem, a halállal való szembenézés kényszere. Ám túl természet és ember párhuzamán, e versben az ősztoposz a világ rendjének gyökeres megváltozásaként, valamiféle visszafordíthatatlanul beköszöntött új világkorszakként is értelmezhető. Ebből a szempontból érdemes felfigyelni arra, hogy a szöveg - a homéroszi eposzok derűs, harmonikus világának elutasításakor - az első két versszakban háromszor él a „most” időhatározószó használatával. Mégpedig először kvázi az olvasnivalót válogató belső hangként, (ön)felszólító módban (’ne vedd le a polcról’) hárítja el a homéroszi költészet olvasását („Maradj te most!...”). Majd okadó-magyarázó logikai viszonyban még kétszer ismétli a szót („fájna most”, illetve „Óh, fájna most”), ezzel kiemeli a szöveghárítás és a szövegválasztás („Jer Osszián") pillanatát: a döntést az éppen zajló évszaknak, napnak („Híves, borongó”), időszakasznak (jelen), aktuális lélekállapotnak („únalom”), megfelelő téma, szerző, illetve beszédmód mellett. A szerkezeti-jelentésbeli