Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Z. Kovács Zoltán: Akadémiai papírszeletek

a mongol nyelveket jelöli meg a magyarhoz legközelebb állóként. 1871-ben küldi ki Oroszországba és Kínába az Akadémia, hogy a tatár, a mongol és a mandzsu nyelvet tanulmányozza. (Az Akadémia és Fogarasi János fele-fele részben fizetik az expedíciót.) Arany 1871 májusában nem csak a Dunai Gőzhajótársaságnak fogalmazott levelet, szabadjegyet kérve Bálint számára, hanem egy igazolást is az utazás kizárólag tudományos jellegéről, amelyben az Akadémia nevében kér támogatást az utazó számára. (Jellemző, hogy fogalmazványában Arany áthúz egy bekezdést: „Azon elismert rokonság, mely egyfelől a föntebb nevezett tatár, mandzsu és mongol nyelvek közt és másfelől a magyar nyelvek között létezik: teljesen igazolja jelen kiküldetését egy magyar tudósnak, ki e téren, mint turáni nyelvérzékkel biró egyén, alkalmasint bármely más európai tudósnál sikeresebben működhetik.”) A következő évben pedig főtitkárként fordul Trefort Ágostonhoz, a vallás- és közoktatási miniszterhez Bálint útjának segítése érdekében.

Bár Arany János alkalmi-rögtönző lírája az „akadémiai papírszeletek” ürügyén került tárgyalásra, az életműnek ezt a szegmensét jól jellemzik A csillag-hulláskor darabjai. Szépirodalmi művei közül az egyik legnyilvánvalóbb példái a magánemberi, az írói és a politikai szerepek ütközésének. Ahogy láttuk, a magánember Arany menekülési útvonala a Szalontára való költözés terve, míg az írói én részben Pest irodalmi életéhez kötött, részben pedig szembesülni kénytelen írói tevékenységének szimbolikus jelentőségével.

Az ezekre a konfliktusokra reflektáló darabok a kiegyezés évében készültek, amikor Ferenc József koronázása kapcsán Aranyt kitüntették a Szent István Renddel. Arany ezeket sem publikálta, bennük egyfajta öngyógyításként azt igyekszik feldolgozni az irónia révén, hogy nem sikerült elérnie a kitüntetés visszavonását báró Eötvös Józsefnél (az Akadémia elnökénél és oktatási miniszternél), valamint Wenckheim Béla belügyminiszternél. Wenckheim válasza amennyire sarokba szorította Aranyt (kitüntetésével nem csak költői működése, de „egyúttal a magyar tudományos Academiának megtiszteltetése is kapcsolatban áll”), annyira elevenébe vágott annak a költői szerepnek a tulajdonításával, amelyre annyira vágyott („elvonúltan a napi politica hullámzó árjától, életét tisztán az irodalomnak szentelé, s [...] irodalmunknak maradandó becsű classicus műveket adott.”

Arany mégis annyira kínosnak tartja a kitüntetés elfogadását, hogy tizenegy rövid költeményben járja körül az eseményt. A rövid, kettő-, négy- és hatsoros szövegekben a versek beszélője az irónia révén igyekszik eltávolítani a kitüntetést kényszerültén elfogadó személyt a költőtől: „Fénye, ragyogása... (ha van,)/ Az irodalomé; Gyanúsítása... (a’ van,)/Egymagámé!”. Az öngúnyon túl felhasználja Don Quijote szerepét is („A szomorú kinézésű lovag. A hiúság gőzi bánt-e?/Hogyne, arra van nagy ok:/Pegazusom Rozinánte,/Magam Don Quixote vagyok.”), sőt, a hazaszeretetre hivatkozva ad felmentést

62