Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Milbacher Róbert: Ágnes asszony

sarkalló/kényszerítő elrendeléséből származik, hanem ahogyan Dömötör János - akinek a balladatanulmánya Greguss Ágostéval egyidőben, egyazon pályázatra született 1865-ben, de méltatlanul feledésre ítéltetett - mondja, a balladahősök belső végzefszerűségüknek engedelmeskedve cselekszenek. Ez a belső végzetszerűség nem az istenektől származik, hanem az emberi létből (például szerelmi szenvedélyből) magából ered, ami mégis sorsszerűén determinálja a hősök életét. Dömötör Aranyhoz hasonlóan visszavezeti hőseit az antik emberképhez, amelynek lényege az emberi létezés a vak és kegyetlen, befolyásolhatatlan Sorsnak való alárendelődése, amely itt az uralhatatlan szenvedélynek való kiszolgáltatottságban ölt testet. Olyan erők, nyilván az elszabadult és ellenőrizetlen ösztön késztetések, melyek az Ágnes asszony esetében szerelmi szenvedély formájában jelentkeznek, s melyek elhatalmasodhatnak az ember fölött, és végzetes tettekre sarkallják, tragikus történésekbe hajszolják. Ágnes áldozat tehát, mégpedig saját ösztönkésztetéseinek, és individuális érzelmi életének áldozata, bűne az, hogy szeretőt tartván engedett ezen késztetéseknek, amivel olyan kontrollálhatatlan folyamatok szabadultak el, amelyek végül a gyilkosságba torkollottak.

A ballada refrénje („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”) ebben a belső végzetszerűségen alapuló értelmezésben olvasható úgy is, mint valamiféle közösségi fohász (itt az antik kardal hagyományát fölidézve), amely annak a rettenetnek a tudatosítása után hangzik fel, hogy a belső végzetes szenvedélyeinek engedő én kilépett a keresztény gondoskodó Isten által uralt, a megbocsátást is magában foglaló világrendből, és kitette magát a vak és kegyetlen Sors játékának. A refrén beszélője Ágnes példájában ezt a mitikus határátlépést látva, mintegy visszakéredzkedik az Atyaisten szigorú, de a vak végzethez képest mégiscsak komfortosabb, mert a szabályok betartásával kiszámíthatóbb érájába.

Arany az Ágnes asszony nőalakjában tehát az individuális bűnösséget és a (női) létből fakadó áldozatiságot úgy általánosítja az emberi létezés egészére, hogy egyszerre mutatja meg a létezés görög drámák által is felmutatott rettenetét, amely egyben szánalomra is készteti az olvasót, az egyetemes részvét és sorsközösségnél fogva, ugyanakkor ettől a rettenettől való szabadulásra is kínál lehetőséget, a keresztény modellhez való visszatérés segítségével.

54