Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szilágyi Márton: Buda halála

és az emberi világ között: sem az ima, sem a kinyilatkoztatás nem mutatkozhatik meg ilyenként. Csakhogy a jóslatok mint értelmezendő jelek nem bizonyulnak egyértelműnek, hanem komoly értelmezési problémát jelentenek, hiszen meg kell őket fejteni, ami azt jelenti, hogy verba- lizálni kell a jelentésüket. A Buda halálában folyamatosan félreértik vagy rosszul értelmezik a kulcsfontosságú jeleket, s ha fölismerik is baljós mivoltukat, ezt elhallgatják valamilyen megfontolásból. Nincs annak magyarázata (sem a szüzsé szintjén, sem lélektanilag), hogy miért hozza meg Buda azt a döntését, hogy hatalmát megosztja öccsével. Ez a gesztus csupán mint origó szerepel a műben: olyasvalamiként, amely egyértelműen a kezdet pozíciójával ruháztatik föl, de ami nem következik semmiből. Budának az Etelét társuralkodóvá emelő gesztusa után egy lóáldozat bemutatása akarja kifürkészni a jövőt - sokatmondó, hogy ez nem a döntés előtti tájékozódást szolgálja, hanem akkor történik meg, amikor már késő.

Az identitás válságát magával hozó személyes konfliktust tehát egy értelmezési válság fedi el, s teszi még kezelhetetlenebbé: ezért lesz fontos az intrikus szerepe. Detre, a szász ugyanis éppen azáltal lehet képes a létező konfliktusokat elmélyíteni, hogy a jelenségek értelmezésében alternatívát tud nyújtani, azaz másképpen tudja értelmezni a korábban egyértelműnek látszó jeleket. Ennek látványos példája, ahogyan Budának a hatalommegosztás jogosságáról szóló példabeszédeit kifordítja. Buda ugyanis a döntését indokoló beszédében a következőt mondja:

Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;

Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?

Nyilat is ellőjük - mindennapi példa Szél veri utjából, nem jut soha célba.

Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,

Hagyja előbb fékkel igazítni száját;

De neki-bogárzik minden kicsiségre:

Viszi tűznek-víznek, lehajítja végre.

Detre pedig, amikor feléleszti a lappangó feszültségből a nyílt viszályt Buda és Etele között, éppen Budának saját hasonlatait értelmezi át:

Mértékre imbolygóit a beszéded rudja,

De, amit cselekvői, dőre, hebehurgya;

Nyilad is ellőtted, vaktába', sebessen;

Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Különösen látványos példája a jelek félreértésének az az álomfejtő jelenet, amelyben Etele álmát kell értelmeznie a táltosoknak. Az álom ugyanis egészen speciális magyarázandó objektumnak számít általában is: az álomlátás lehet divináció, azaz jövendőmondás, de azt az álmodénak kell eldöntenie, hogy az, amit látott, csak a korábbi emlékei újrarendezése volt-e, vagy éppen a jövendőt megmutató jelzés. Ehhez pedig specialisták segítségét kell igénybe vennie - úgy, ahogyan ezt egyébként Etele is teszi, amikor tanácskozást hívat össze

44