Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Z. Kovács Zoltán: Bolond Istók
a helyszínként szolgáló pusztai élet nyomorúságát, egyszerre helyezi allegorikus és „pórias” keretbe a születés csodáját, élet és halál csatáját. Hasonlóképpen a második énekben Istók nagyratörő terveinek és a kisszerű környezetnek az ellentétét is többször érzékelteti, igazán humoros módon meghagyva mindkettőt „jogaiban”: Istók mindenáron be akar illeszkedni, ám utoljára még írni kezdi minden konvenció ellenében élettörténetét. Arra, hogy miként működik a komikum e sajátosan romantikus formája, a második ének szőlősgazda-hasonlata világít rá. Az első ének megjelenésével egy időben elkészült nyitó stanzákban az elbeszélő A nagyidai cigányok „cigányfölötti” (11/4), példázatos jelentését magyarázza - „Dicső, nemes faj, mely vérzett Idánál!/ (Ott volt a végcsapás, Világoson)" (II/ 5) -, s kifejti, miképp fér ösz- sze a hazaszeretet („Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,/Édes enyím, szentem, magasztosom”) és a kortársak egy része által alantasnak, „póriasnak” tartott történet (11/7-8): A humor nevetése „kétségb’esett kacaj”: az elbeszélő a legkevésbé sem tartja nevetségesnek tárgyát (ebben az esetben a szabadságharc bukását), ám a tragikum egyértelműsége helyett a humor többértelműségét választja. Nem tárgyát, hanem az egész világot tartja nevetségesnek, ahol mindez megtörténhet („emelve vádat/ Magamra, a világra, ellened”). A humornak ez a jellegzetessége magyarázza, miként tarthatja a második ének narrátora Istókot egyszerre bolondnak és rokonszenvesnek: Istók nevetségessége („élhetetlensége”) nem személyiségéből fakad, hanem a világ tökéletlenségéből, a társadalomból, annak konvencióiból. A mindennapi világban Istók minden törekvése, amely túlmutat a véges korlátozottságon, „cél nélküli cél" (11/52). Az így értett humorosság tehát nem az elbeszélőtől elkülönített eszményeket vagy személyeket teszi nevetségessé (mint a komikum általában), hanem az emberi világ egészét, beleértve magát a „humorizálót” is, mint ennek a világnak a részét. És engem akkor oly érzés fogott el... A szőlős gazda is, az egyszeri, Magánkívül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei: „No hát, no!” így kiált, „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” így én, a szent romon, emelve vádat Magamra, a világra, ellened: Torzulva érzém sok nemes hibádat, S kezdék nevetni, a sírás helyett; Rongy mezbe burkolám dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd: S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségb'esett kacaj lön Nagy-lda. 37
