Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)

Arany mint segédjegyző: Szalonta

S valóban, a mezővárosi honorácior pálya tipikus színterei határozzák meg Arany kezdeti próbálkozásait: segédtanítóként, majd segédjegyzőként is jellegzetesen ilyen hivatalokat töltött be. Ekkori állapotában Arany pályája a teljes megrekedés (vagy más nézetből: a megérkezés, a följebb már nem mozdulás) jeleit mutatta - különösen úgy, hogy szándékosan le akart számolni mindenfajta, az ebbeli helyzetéből kifelé mutató törekvéssel, így a művésszé válás lehetőségével is. Ahogyan ezt sógora, Ercsey Sándor életrajzi visszaemlékezésében megfogalmazta: „Ő maga pedig úgy az iskolai, mint a színészi pályát félben hagyva, minden hivatás és foglalkozás nélkül, a legsivárabb jövőt látta maga előtt.” Aranynak ebben a fázisban komolyan felmerülő terve volt az apjától örökölt paraszti gazdaság továbbvitele: önéletrajzi levele szerint számolt ezzel a lehetőséggel, noha nem valósította meg. Ez a terv is abba az irányba mutatott, hogy Szalonta lehessen a végleges kerete az életének. 1840-ben kötött házassága is értelmezhető ennek részeként: feleségnek egy olyan lányt választott, aki ehhez az ambíció nélküli létezéshez méltó társ lehetett, s akinek a révén semmiféle mobilitási tendenciát nem lehetett várni. Az árva lánynak számító Ercsey Juliannának ugyanis a származása nem volt makulátlan: apja, aki ügyvéd volt, agglegényként élt, s csak halálos ágyán vette feleségül a nála cselédként szolgáló Szakmári Erzsébetet, gyermekeit is adoptálva egyben. Ez a gesztus aligha félreérthető: voltaképpen saját törvénytelen gyermekeit vette ekkor a nevére. A szalontai helyi társadalomban ez a származás nyilván közismert volt, s aligha számított dicsőségesnek - nem meglepő, hogy Arany erről soha nem beszélt. Az is bizonyos, hogy jövendőbelije ilyen módon a segédjegyzői hivatalból származó csekély jövedelmen sem tudhatott változtatni hozományával vagy kapcsolati tőkéjével.

A családalapítás, a két gyermek születése (1841-ben Juliska, 1844-ben László) ezt a társadalmi helyzetet már szinte véglegesnek mutatta. Aranyt ebből a státuszból két dolog mozdította ki: egyrészt az írói siker és népszerűség (a Toldi megalapozta ismertség), másrészt pedig az intézményrendszer hirtelen megváltozása 1848-ban. Persze alapvető mentalitásán - azon, hogy nem szerette a változásokat, s minden módon a biztonságra törekedett - ezek sem tudtak változtatni, így Arany nem hirtelen és azonnal döntött a változtatás mellett. Jó darabig az írói elismertséggel megfért

15