Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

Látom reggel, sápad ajkad,

Két szemed az égre réved.

Mondd, mit láttál álmaidban?

Szörnyűséget, éji rémet? [...]

Ami éjjel villog, éled,

Nappalodnak szörnyű mása,

Mit megtudni nincs erőd már,

Álmaidnak látomása.

Már csak azért is ezt a verset idézem, mert nemcsak Arany súlyos balladai végzetét, hanem egy másik tépett lelkű, kételytől és történelmi végzettől gyötört költő hangját is ott érzem mögötte, az idősebb, még a tizenkilencedik században született, de kortárs dalosét: Áprily Lajosét. Annál is inkább mondom ezt, mert Áprilyt szinte Arany egyenes ági leszármazottjaként posztulálja Mai klasszikusok című kritikasorozatában Lengyel Balázs: „Áprily Lajos Ady halála után ott folytatta a magyar költészetet, ahol Arany János az Őszikék-ben abbahagyta. Ady után és a nyugatos költők nagyszerű felívelése után Aranyig lépni vissza - nem képtelen pozíció ez?” Merész és kissé meredek kérdés (felívelés-visszalépés), de Áprily valóban kihagyhatatlan, ha az Arany-hagyományt vizsgáljuk, legyen itt elég egyetlen versből idézni, hogy Arany muzsikáját és számadáshangját felismerjük:

Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem.

(Túl ötven éven)

Áprily fia, Jékely Zoltán költészetére is inkább az öreg Arany hatott, idéz is tőle, amikor a rádióban a hetvenes évek elején bevezetést ad az altere- gógyanús (már-már Bolond Istókos) Blokházy-versekhez: „Az úgynevezett helyzetdal-költészetnek igen távoli rokona az ilyen költői vállalkozás [...], Arany János Tamburás öreg úr-ának, természetesen, már életkoromnál fogva is. [...] Álmodta-e vagy hallotta-e őket? - töpreng Arany az említett versben; s ha mégis megírja: »Nem is a művész babérja hevíti - Csak gémberedő ujját melegíti« rozsdás lantja húrjain...” Mégis: a Jékely-versek csak a zaklatottságot és a zenét örökölték Aranytól, a műfordító és novellaíró Jékely viszont rengeteget köszönhet Arany nyelvi gazdagságának. Jékely konkrétan is megemlékezik a műfordító Aranyról, olyannyira, hogy még a pár soros Dante-fordításkísér- letéről is beszél egy esszéjében: „Arany Jánosnak ez a hat sora (...] az új, XX. századi fordításban él tovább mint új épületbe befalazott régi épületkövek".

105