Kaszap-Asztalos Emese: „Melyik talál?” Arany János életében készült képmásai (Budapest, 2018)
„Hogy melyik arcképem választom rajzai közzűl?”
szokatlan médiumnak számított. Egyik leveléből arra következtethetünk, hogy érzékelte a két formanyelv - a grafika és a fénykép - karakteréből fakadó különbségeket, és a képzőművészetet alkalmasabbnak találhatta az imázsteremtésre, a karakter- és jellemábrázolásra: „Azt hiszem Barabás okosabb fogott lenni, mint az a fotográf mesterség” - írja Szász Károlynak 1855-ben.29 Míg a grafikán körszakállal szerepel, és megkomponálhatta saját megjelenését, addig a fotón erre kevésbé nyílhatott lehetőség. 1856 fordulópontot jelent az Arany-ábrázolások történetében: ebben az esztendőben szülővárosa, Nagyszalonta életnagyságú, reprezentatív olajképet rendelt meg Barabás Miklóstól (12. kép). A költő dokumentálhatóan ismét a modellülés kedvéért utazott Pestre. A kép keletkezéséről hosszan ír sógorának, és az alkotással járó fáradalmakat is rögzíti: „Ki ült volna Barabásnak 4 egész napig éjjel és nappal? igazán, a dicsőség szép dolog - de az ülést már kezdtem megúnni."30 Az ülő helyzet választását Arany egyértelműen az író szerepköréhez köti: „az a katonai állás illik hősi személyhez, de magam forma tollrágó embernek jobb ülni."31 Az 1857-re elkészülő festményen látható könyvespolc, valamint az asztalon heverő papírok szintén az író szobájának hangulatát idézik meg. A rendkívül, már-már túlságosan rendezett miliő semmiféle festői rendetlenséget, romantikus túlzást nem mutat, a puritán, nagyon szigorúan megválasztott attribútumokkal berendezett környezet egyúttal a költő és az alkotás fegyelmezettségére is utalhat. Az a tény, hogy a városi közösség nyilvános térben, ünnepélyes felavatással kívánta elhelyezni Barabás képét, jelzi, hogy Arany már negyvenévesen a magyar irodalom klasszikusává vált. Ezt a furcsa, korához és alkatához aligha illő, felemás helyzetet maga a költő is érzékelte: „Valahogy oly formán érzem magam, mikor erről hallok vagy olvasok [ti. Barabás portréjáról], mintha már nem is volnék én, én; mintha mindez halálom után történnék. Van benne valami halottias. Szinte félek, ha majd Szalontára megyek, hogy fog bámulni és lesni az ifjabb nemzedék, mint valamely - múmiát.”32 A költő olajképét abban a teremben függesztették fel, „melyben [Arany] egykor mint városi jegyző a község javára működött”.33 Arany János személyének tiszteletével, korai kultuszának gondos építgetésével egyfajta lokális identitás kialakítására tett kísérletet szülővárosa - utólag megállapíthatjuk, sikerrel, mivel Nagyszalonta elsősorban Arany révén került fel a magyar kultúra mentális térképére. A város a festmény méltó leleplezésére, ünnepi beszéd írására és elmondására a költő közeli barátját, Tompa Mihályt kérte fel, melyet ő végül nem tudott elvállalni. Arany reakciója minderre egy játékos kifordítású, csak a 20. század második felében publikált bökvers volt, mely jól érzékelteti hajlamát a parodisztikus poétikai megoldásokra34 - dicsőítő óda helyett egy ironikus, feszes ritmusú verset írt képmásához: Disznairól hajdanonta, Konya fülü nyájról: De ma híres Nagyszalonta Az ő Aranyáról.35 24 12. Barabás Miklós | Arany János portréja
