Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

5. „Van valami felsőbb és örök a Dómban...”

meggyőződéssel feleltem, hogy „felemelő érzések” töltenek el a dóm kapujában. A dóm, ez a nagy és teljesen kifejezett gondolat kissé terrorizálta a várost. Sok volt és lenyűgözött, titokzatos volt, homályos és fenséges, nem lehetett megszokni és beletörődni, a város fölött élt, gőgösen és nagyszerűen. Egyik pincéjében, nagy márvány koporsóban őrizték Rákóczi hamvait. A koporsó körül babérkoszorúk és zászlók hevertek, ezzel a felírással: „Pro libertate.” Mindig megremegtem, mikor - iskolai kirándulások, kegyeletes látogatások alkalmával - a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Különös íze volt, harsogott, mint egy vers nagy, robbanó sora, melynek olvastára a hideg szalad végig az ember hátán. Nem tudom pontosan, mire gondoltam, mikor ezt a szót olvastam; valószínűleg nem a „hazára” és a „hazaszeretetre”, mint a szónokok emlegették, egyszerűbben csak a szó elsőrendű értelmére, a szabadságra. Ha elmentem a dóm előtt, megvillant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán érdemes élni.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Hol az otthon? Múltunkban, hagyományunkban, emlékeinkben. Itt van, ebben a városban, a Dómban, melynek északi kapuján belépek most, e boltívek alatt, s a mélyben, a sírboltban, ahol Rákóczi hamvait őrzik a kövek és az emlékezés. A szarkofágot elborítják heves és buzgó zarándokok szalagos koszorúi.-87-