Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

1. „A Nagyapám bútorait a környéken is vásárolták..."

asztalkendő, melyet lazán mellénye nyílásába tűzött, eltakarta tekintélyes hasát. Kezével, melyben a villát tartotta, kegyesen intett, hogy jöjjek közelébb; éppen pörköltet tízóraizott, a rektori asztalon ott állott előtte az ízes-szagos zónapörkölt és egy pohár sör; gondosan, jóízűen táplálkozott, s szemmel láthatóan nem sokat törődött a díszes, hivatalos terem méltóságával. Áhítattal néztem, s vártam, míg a hatalmas ember végez az utolsó falattal. Aztán karon fogott, s barátságosan vezetett a teremben, mutogatta a képeket, melyeket ő maga sem ismert. A fakultások méltóságát jelképező buzogányok előtt megálltunk, s tűnődve bámultuk e furcsaságokat. „Mi ez, Béni bácsi? - kérdeztem tőle. - Fogalmam sincs” - mondta, és vállat vont. Hálásan néztem reá, s megszerettem ezért a vállvonásért.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Búcsúzzunk el, halottaim! Klementin nagymama, köszönöm a vendéglátást, s ti mind, szűkszavú és bölcs halottak, a létezés mélyebb térfogataiban, bocsássatok meg az élőknek, akik nem voltak elég erősek és hívők megőrizni művetekből azt, ami ez emberi művek szépsége és értelme: az igazság ördögűző erejébe vetett hitet. A világ elmerült a kétségbeesésben és hitetlenségben, egy nemzedék átesett az idő szűrőjén. Már kevesen vagyunk csak, kiknek kételyeink vannak, akik emlékezünk, számon kérünk, vádat emelünk és ítélőszéket tartunk önmagunk felett. (...) Két szó a vád, nem több, két szó, me-51 -