Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

9. „Nincs vezércikkünk, fiatalúr...”

Most utólag hajlandó vagyok azt hinni, hogy inkább Strachén múlott minden, ő volt az, aki szólt Vargóczynak, megjegyzéseket tett és kritizált, valami baja volt velem. Az énekkar negyven tagból állott. December elején Vargóczy szórakozottan megállt az osztály ajtajában, és tűnődött valamin. Névsor volt a kezében, félhangosan olvasta a neveket, megkereste a nevekhez tartozó arcokat, és a fejét rázta, mormogott valamit. Énektanárokban van valami tűnődő. Vargóczyban is volt valami zenei melankólia, időnként elővett egy kis sípot, és minden ok nélkül egy éles, bánatos „á”-t fújt maga elé a levegőbe, mintha meg akarna győződni róla, hogy még minden rendben van, s az a zenei harmónia, amely világrendszerüen épül fel ennek a tiszta és biztos „á”-nak alapkövén, amelyet ő a mellényzsebében hordott, nem ingott meg, és változatlanul létezik a szférák hullámai között. Mint minden szakállas énektanár, úgy ő is kissé külön élt a szakállától, amely szinte önmagáért lógott a szája alatt, különösen éneklés közben, mikor a fel- és lehullámzó szakáll láttára néha az volt a növendékek impressziója, hogy a szakáll valami különös hangon önmagában énekel. Vargóczy forgatta a névsort, kereste az arcokat, s hirtelen megakadt rajtam a szeme. Kissé hátralépett, s összehúzott szemekkel vizsgálni kezdett. Sötét arca felderült.

(Sérülés)- 122-