Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

7. „Norbert páternek nem voltak kegyencei.”

❖ A premontreiekhez kettős közöm van: az egyik, hogy szeretem őket, nagyra tartom kultúrájukat és nevelési elveiket, a másik az, hogy nyolcadikban kicsaptak, mert már akkor is tűrhetetlen volt a magaviseletem. Én mindenért hálás vagyok nekik: azért is, hogy neveltek s azért is, mert kicsaptak. Ha vannak, mint ahogy vannak - a Liliom Julikájának halhatatlan sóhaja szerint - „ütések, melyek nem fájnak”, úgy ez volt az. Különben is teljesen igazuk volt, mikor kicsaptak: azt akarták, ne írjak újságba. De az most már késő bánat...

(A premontreiek)

❖ A színház előtt, a dóm és az egyik Fő utcai grófi palota előtt vonult fel a korzó népe, elegáns, városias tömeg sétált itt az esti órában, s a civil ruhák sötétjéből felvillant néha egy világos folt, a korzózó „fehér papok” krémszínű reverendája. Ezek a kitűnő nevelők mozgalmas, világias társadalmi életet éltek. Esténként feltűntek a színházban is, fekete szalonkabátban, fehér piké mellényben, s oly előkelőén álltak a földszint első sorában, a zenekart a nézőtértől elválasztó párkánynak dőlve, összefont karokkal vagy fehér glaszékesztyűs kezükkel a színházi látcsövet emelgetve szemükhöz s világítás természetességgel bólogatva a páholyok ismerősei felé, mint a versailles-i színházban állonghattak a Lajosok gáláns udvari abbéi. A korzó- 100-