E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Kovács Ida: ,Áthorpadni a nemlétbe" (Halotti maszkok)
Álarcok, maszkok, képmások Az elhunytak földi maradványaival már a természeti népek is kialakult szokásrendszer alapján bántak, tisztelettel vették körül, felkészítették a túMági útra. Kunt Ernő írja, hogy az 50.000 évvel ezelőtti, középső kőkorszaki moustier-i kultúrához tartozó francia sírokban kőeszközöket, állatcsontokat, piros és fekete festéknyomokat találtak. A sírgödröket, amelyekben a csontvázak egy része embrionális pózban fekszik, túlnyomórészt bőrökkel boríthatták. A leletek, amelyeket Kunt a „halálhoz fűződő ritualizált viszony" legkorábbi bizonyítékaként említ, arra is engednek következtetni, hogy az emberek gondolkodásában már a kőkorszakban megjelenhetett a túlvilági lét képzete. Az új guinea-i pápuáknál a kettős temetkezés volt szokásban, a test megkapta a rituális végtisztességet, de az igazi szertartás csak később következett: a koponyát feldíszítve, kifestve elhelyezték az ún. 'férfiak házában' vagy 'ősök házában'3. Zolnay Vilmos az ősök koponyáinak kultikus őrzése kapcsán írja: ,A koponyát azonosították az atyával. Az öreg ereje, hatalma, bölcsessége, nemzőképessége, minden, amit életében megtestesített, legfőképpen pedig örökkévalósága, benne élt tovább. Az atyát megillető tisztelettel vették tehát körül és helyezték el. Az ember első műalkotása ez a koponya volt. Kétségtelenül drámai mű."4 Több kultúrában is szokás volt a halottak arcát vörösre festem, kezdetben talán vérrel, később vörös festékkel. Jerikói ásatások során pedig, i. e. kb. 6000-ből való, sárral fejjé, arccá kiegészített koponyákat találtak, melyeken a szem helyére vízszintesen fektetett apró kagylót helyeztek el.5 Az óegyiptomiak kiterjedt halotti kultuszában jelemk meg legszemléletesebben az elhaltak porhüvelyének megőrzésére irányuló erőfeszítés, melyet a túlvilágba vetett hit motivált. Fáraóik testét bebalzsamozták, vékony textilcsíkokkal körülpólyázták, s díszes szarkofágokban helyezték el. (Ezt az ún. „embermegőrző" szándékot vitte tovább, s a maga képére formálva alkalmazza még ma is az európai civilizáció, amikor bebalzsamozza egy-egy nagyság testét.) Halott előkelők arcának megjelenítése az egyiptomi szarkofágokon illetve az azokra erősített, aranyozott, festett maszkokon igen gyakori, de az arc minden esetben stilizált, általánosító, főként a társadalomban betöltött pozíciónak szóló, mintegy annak jegyeit emblematikusan összefoglaló. Maszkot azért borítanak az elhunyt arcára, hogy lelkét visszairányítsák végső nyugvóhelyére, megóvva őt a gonosz lelkektől. Az óegyiptomi maszkok legnevezetesebb ránk maradt példánya Tutanhamon fáraó arany maszkja i. e. kb. 1350-ből. Sziámi és kambodzsai királyok arcán, valamint inka múmiákon is maradtak fenn arany maszkok. Az Andokban és Peru területén pedig különös fém maszkokat találtak, mozgatható arcrészekkel, pl. fülekkel. Az egyes ember arcvonásainak hű megjelenítésével azonban ezek is adósak maradtak. Az ókon sírokból feltárt, nevezetessé vált domborított (arany, ezüst) lemezmaszkok tulajdonképpen álarcok, s inkább állnak rokonságban a rituálék, ünnepek tartozékaként használatos elidegenítő, elleplező maszkokkal, szobrokkal és bálványokkal, mintsem az arcöntvényekkel. A görög szobrászat korai, archaikus korszakában (kb. az i. e. 5. századig) a művészek még nem készítenek anatómiailag kifogásolhatatlan emberábrázolásokat, igaz, a szándék sem artikulálódik, hogy egyéni vonások jelenjenek meg az alakok megformálásában.
