E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
E. Csorba Csilla: „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak" (Halottábrázolás fotográfiákon)
elsiratott gyermekkori képét, vagy a már elhunyt közvetlen családtagok (férj, feleség, gyerek) arcképeit, ezzel is a családi, rokoni összetartozást, a halott emlékéhez való hűséget sugallva. Mindez, az életet egy nagy egységben, körforgásban látó gondolkodás tárgyiasulása természetesen urbánus környezetben is gyakori. A ravatalként funkcionáló ágyban Jókai Mór kezében második felesége, Bella fotóját pillanthatjuk meg,13 Csinszka az emlékezők szerint a halott Ady kezébe a költő csecsemőkori arcképét helyeztette, mások szerint Török Károly Csinszka arcképét rakta Ady szíve fölé.14 A fotó integrál és reintegrál, összeköti az élőket a holtakkal, ívet von a születés és az elmúlás közé. Calabriai falvakban végzett etnográfiai kutatások a fénykép szerepével kapcsolatban számos, különös szokásra irányították rá a figyelmet: itt a sírkőre magára aggatják rá a halott arcképe mellé az élő vagy elhalt családtagok fotóit, pl. Simbario faluban az előre elkészített sírkőre rávésik a még élő tulajdonos nevét és ráhelyezik fényképét, amelyet fekete lepellel takarnak el. E lepel fellebbentése nem illendő, az rossz előjelnek számít az élőre vonatkozóan. Ezt egy esetben teszik meg, ha a haláltusa és a szenvedés rendkívüli és hosszadalmas, valamint emberfeletti mértéket ölt. E fotó negatívját rendkívül nagy becsben őrzik, senkinek sem mutatják meg. A felállított jelképes sírban nem egy esetben roncs meg az elhunyt földi maradványa, mivel az külföldön, esetleg harcban esett el. Ilyenkor a sírra helyezett fénykép azonosítja, s jelöli ki a helyét a közösség, ez esetben a falu elhunyt tagjai körében. E szokás hasonlatos ahhoz a városi gyakorlathoz, amikor a családi csoportképen az elhaltak fejét behelyettesítették, vagy nem egy esetben egy üres kőnél jelölték. A fénykép a falusi, városi temetőkben valóságos kultusztárggyá válik, a földbe tett testet helyettesíti, ezt dekorálják, tisztogatják, simogatják, virággal ékesítik, beszélnek hozzá, ételt visznek a számára. E képek mindaddig a nagyközönség számára ismeretlenek maradtak, míg a 19. század „nagy emberi-kultusza el nem indította a máig tartó folyamatot, s a nyomdai kivitelezés fejlettsége lehetővé nem tette, hogy a sajtóban e korábban csak kevesek számára látható felvételek megjelenjenek. Victor Hugo halottas ágyánál az emlékezők szerint 18 művész adta egymásnak a kilincset, Kossuth Lajos haláltusáját újságírók, fotósok, művészek asszisztálták,15 a saját ágyában felravatalozott, majd koporsóba helyezett Jókairól pedig több post mortem ábrázolás és leírás is megjelent. Míg az előbbi esetekben a hozzátartozók, s a közönség sem érezte deheroizálónak az utolsó portré megjelenését, Otto von Bismarckról, a Vaskancellánól készült felkötött állá, meglehetősen emberi ábrázolásért a két fotográfus börtönbüntetést kapott, s a sajtóban az 1898-ban bekövetkezett vég után 60 év elteltével jelenhetett csak meg a Bismarck a halottas ágyon című fénykép, Max Priester és Willy Wilcke felvétele.16 Ady Endréhez fényképészt és maszk-készítőt is hívnak, Babits Mihályt felesége fényképezi megható intimitással. A fénykép .megörökít" - mondjuk, azaz az örökkévalóságnak dolgozik, a halál beállta után keletkezett fényképek esetében e szó jelentése felerősödik, mintha egy befejezett tény ellen dolgoznánk, megkérdőjeleznénk a sors, az isten által elrendeltet, halhatatlanná tennénk az egyébként elmúlót, egy pillanatba tömörítenénk a cseppfolyós időt, legyőznénk a halált. Az utolsó fénykép nemcsak a család, hanem a művészek számára is az emlékezetet erősítő hatású volt, ennek birtokában biztosabban 31
