E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

E. Csorba Csilla: „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak" (Halottábrázolás fotográfiákon)

zolások ritkán kerülnek a közönség elé, kegyeleti okokból hosszú ideig ez elképzelhetetlen is lett volna. Pedig jó néhány ilyen ábrázolás akad, hiszen a 19. század közepétől a 20. század első feléig kifejezetten elterjedt szokás volt a felejthetetlen eltávozóról az utolsó pillanatban maradandó arcképet készíttetni; a hirtelen támadt, betölthetetlennek látszó űrt egy vizuális „dublőrnél" pótolni. A fényképezés feltalálását megelőzően ez a feladat a képzőművészekre várt, így pl. a fiatalon, hirtelen elhunyt Kisfaludy Károlyt és a halottas ágyánál őt körülvevő barátait, az 1830. november 21-én lezajló megható pillanatot utólag örökítette meg Barabás Miklós. Rézmetszete egyszene szól egy baráti csoport összetartozásáról és az életében nem eléggé méltatott Kisfaludy felmagasztalásáról. A

fényképezés nagyarányú elterjedése előtt a sajtó számára az emlékezés egyik fő objektuma a híres ember sírja, síremléke, vagy, mint Csokonai esetében, a ,halálozási háza helyén álló ház" volt. A fotó reprodukálhatósága a sajtóban magával hozta a nagyszámú ravatalkép, valamint a riportszerű, a halottkultuszhoz tartozó esemény közlését: nyilvános helyen, pl. a Nemzeti Múzeum csarnokában való felravatalozást,

HALOTT FÉRFI FÉNYKÉPE, 1854., BÉCS

NAPOLEON KULTIKUSSÁ VÁLT HALOTTI MASZKJA, SICHLING ACÉLMETSZETE, MAGÁNTULAJDON

a tetem átszállítását az ideiglenes sírból a véglegesbe, a „gyász minden tündöklését, fekete pompáját" felvonultató búcsúztatók, temetési menetek megörökítését. Míg ez utóbbiak a nyilvánosságnak szóló, a kultuszból fakadó, azt erősítő impulzusok, a halál beállta után amatőrök és hivatásosok által magán-vagy közéleti ember földi arcmásának, a még látható jelenlétének fénnyel történő rögzítése intenciójában a középkori „magánáhitati" kép beltingi kategóriájához áll közelebb.3 A halottábrázolás részint a nyilvánosságnak szóló, speciális, e dolgozatban kevésbé érintett területe az erőszakos halállal meghaltakról kriminalisztikai, bűnüldözési célzattal készült képek sora, valamint a háborúk, népirtások kegyetlenségéről, az ott arató halálról készült dokumentum-fotográfiák. A fénykép egyszene vádol és bizonyít: Susan Sonntag említi, hogy már az 1871-es párizsi Kommünben résztvevők letartóztatásában bizonyító erővel bírt a fotográfia, ugyanakkor Eugene Disdérinek a fiatal, megölt kommünárok