E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Claudia Schmölders: A holtak arca

Egykor is, mint ma, a maszkhoz hamar kellett mintát venni, mielőtt az arc beesne. „Csak megfelelően kell bánnunk a halottakkal!", írta akarata ellenére némi komikummal Georg Kolbe, egy huszas évekbeli szakember. „Tehetetlenül feküsznek ott, s mielőtt megmerevednének, csodálatosképpen kezelhető lények... Egy nagy tál gipsz, melyet leveshez hasonló hígságban az orcára kanalazunk, néhány millimétemyi vastagon - aztán egy szálat a homlokközép fölé, az ormyeregre, az ajkakra és az állra..." Tekintve, hogy inkább a tetem közelségében volt, mint a képében, a maszk a tudományhoz (pl. az anatómiához) is közelebb állt, mint a képzőművészethez. A századvégen bűnözőkről is vettek maszkmintát, olyan megfontolásokból, melyeket esztétikai alapon nem magyarázhatunk. Van azonban másféle oka.

Fiziognómial tekintetben a 19. század a rémület és a borzalmak kora volt. A Tussaud-k 1805-ben nyitották meg a rémségek kabinettjét Londonban, Géricault guillotin-szelte fejeket és ízekre szedett testeket festett meg; valamivel később Edgar Allen Poe a tetszhalott asszony borzongató témáját használta horrortörténeteiben. Baudelaire a párizsi morgát énekelte meg, a halottasházat, mely Németországban kevéssel az első világháború előtt válik fenyegető jelenlétté Rilke, Heym és Gottfried Benn műveiben. 1850 körül a hegeliánus Karl Rosenkranz megalkotta Ästhetik des Hässlichen [A rút esztétikája] című munkáját, amely a halál fertelmességét hivatalosan is tudatosította, végül Flaubert körülbelül ebben az időben engedte át Madame Bovaryt az enyészetnek, mégpedig eltorzultam elkékülten és barna foltokkal borítottam A leghíresebb novellában, Tolsztoj Ivan Iljicsében (1884-1886) [magyarul: Ivan Iljics halála, ford.: Szőlőssy Klára] - mely egyben egy haláltusa pszi- chogrammja, egy kevéssé megnyerő társadalom szociogrammja és ennek ellenére: a kultikus miniatűrje - a motívumok úgy sűrűsödnek témává, mintha egy gyújtótükör hatására gyűlnének egybe: „A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra súlyosan, elnehezülve; dermedt tagjai belemélyedtek a koporsó derékaljába, feje örökre meghajolva feküdt a párnán, viaszsárga homloka, beesett halántéka kopaszon fehérlett, hegyes ona szinte rányomódott felső ajkára, s ona, homloka feltűnően kiállt, mint mindig a halottaké. Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezése ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára." Miközben az irodalomban a „szép vég" kategóriája fokozatosan fölszámolódott, a tudományokban az alvilági tetemkultusz korszaka tombolt. Oltárai az antropológia, frenológia, egyiptológia neveket viselték. Ami a 19. században a múmiák és a fáraók sírjainak felfedezésével megesett, minden leírást felülmúl. Az amerikai papírgyáros, aki tonnaszám küldette magának a múmiákat, hogy azokból csomagolópapírt (!) gyárthasson, csak egy példa erre. Hasonlóképpen groteszknek hat ma a frenoló- gusok fejvadászata. Ennek a tudományágnak, melyet Franz Gall, az egyébként egyáltalán nem komolytalan neuroanatómus