E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Claudia Schmölders: A holtak arca
vonatkozásokat mutat, hogy inkább azt kérdezzük magunktól, hová tűnhettek ezek a szellemek és hogy valóban ennyire bizonytalanná váltunk volna, válhatunk? 1977-ben megjelent Erich Fromm dühödt elemzése a modem társadalomról, mely azt teljességgel nekrofilnak mutatja. Ha ehhez még Thomas H. Macho félelmetes könyvét [Todesmetaphern [Halál-metaforák]) is hozzáolvassuk, s az értelmetlenségig alkalmazott elnyomorodás-elméletére ráhagyatkozunk (melynek megfelelően „nekrofiliánkat az elvisel- hetetlenségig kellene fokoznunk. Csak a tudatos nekrofília teszi lehetővé, hogy magunkat akként a tetemként is szeressük, amelyet időről időre (!) meg kell testesítenünk ..."), akkor tudjuk, hová lettek a félelmek. Lehet, hogy már semmi többről nincs szó, csupán egy hipertrofiálódó faj haláláról, illetve túléléséről? ,JK holtak arca" - mely egyben szemléletünk tárgya - az in-dividuum utolsó jelzéseként tekinthető egy hosszabb történet végpontján, mely történet a test egészével vette kezdetét: „A ruhát nagyszerűen rászabták. Egy üde gardénia volt a gomblyukában, egy másik pedig a kezében. A hófehérre mosott hajában nyílegyenes választék futott hátra homlokától a fejebúbjáig, szabadon hagyva egy csíkot a fejbőrből, amely olyan sima és színtelen volt, mintha lenyúzták volna s már a csupasz koponya látszanék ki. Ez a teljes nyugalom ijesztőbb volt minden harsány eseménynél. A test egészbenvéve kisebbnek látszott az életnagyságánál, most hogy így, mondhatni, lehántották róla a mozgékonyság és az értelem vastag irháját. Az arc pedig, amint feléje emelte két szemének vak tekintetét, ez az arc mindenestül borzalmas volt; olyan komélküli, mint egy teknősbéka, s olyan embertelen; kifestett és nyálasán vigyorgó trágár gúnykép." [magyarul: Evelyn Waugh: A megboldogult, 1952, ford.: Ottlik Géza] A kozmetikai mumifikálás torzképe, melyet Evelyn Waugh az ötvenes évek elején utánozhatatlan módon parodizál, még visszatetszőében rögzíti, ami valaha szabály volt, legalábbis az uralkodó körökben. A kultúrtörténet tudósít arról, hogy miképpen reprezentálják testileg a halottakat: vagy mumifikálás és a múmiákról készített portrék révén, mint a régi Egyiptomban, vagy művészi kivitelezésű agyagfigurák révén, mint az első kínai császárság idején, illetve viaszfigurák, az ún. effigiesek készítésével, ami a régi Rómában és később Európában volt szokásos. Ezeknek a magas rangú személyekről készült teljes alakú figuráknak, „a fent" eme „helyettesítő képmásainak" megvolt a maguk kiegészítő párja „a lent" dimenziójából, mégpedig a bűnözők figurái révén, akiket in absentia ítéltek el és büntettek meg; erre a könyvégetés a legmodernebb, ha nem is a legutolsó példa. A királyi manökeneket mindenesetre ceremoniális módon kezelték, bemutatták halálukat, ám ugyanakkor társadalmi rangjuk továbbélését is, s,haláluk" után átvezették őket a városon, hogy azután eltemessék őket. Sok esetben sírplasztikaként őrződtek meg. A legutolsó effigiesek egyike különös módon I. Frigyes Vilmosé (1740). Bár a ceremónia, mely halálát követte, nem saját kívánsága volt, figurája a potsdami várkastélyban megkapta a maga obiigát látszattemetését. Innentől kezdve viszont a német
