E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Claudia Schmölders: A holtak arca

talán nem véletlenszerűen jelenik meg. Zweig már 1920-ban elkötelezett könyvet jelentetett meg Das ostjüdische Antlitz [A kelet-zsidó orca] címmel, Hermann Struck rajzaival és fiziognómiai tárgyú poétikai magyarázatokkal. Tíz évvel később a fiziognomika (nem csupán rasszista jellegű) irodalomáradatot produkált. 1929-ben halotti maszkok egy gyűjteménye jelent meg Hans W. Grüble, a pszichiáter bevezetőjével, aki minden fiziognómiai természetű spekulációt illetően tiltással élt ugyan, az ide tartozó érzelmeket azonban nem óhajtotta kizárni. Azt lehet mondani, hogy Zweig hallucinációi mindenképpen trendinek számítottak. Ahogy az várható is volt, Freud válaszában egyetértett Zweig értelmezésével; végülis az a sajátja volt. Amennyiben azonban egy ilyen módon megkonstruált képződményt, mint ez az álom, korszellem, szimptóma és hűségnyilatkozat műfaji átfedésében alakuló hal- lucináció-történet, meghagynánk eredeti kontextusában, akkor egy másik - akkoriban még be nem látható történeti - folyamat összefüggésében nem tehetne szert majdhogynem kísérteties jelentőségre. A visszatekintés tehát kézenfekvő.

Jó ideje újra szépen beszélnek és gondolkodnak a halálról. Szép halottakat festenek meg és fotóznak le, illetve szépen festik és fotózzák őket. Felfedezték a sírplasztika erotikáját, a halotti testhelyzetek esztétikáját. Egy fiatal thüringiai fotós 1989- ben a Berliner Charit ében fényképezett holttesteket: névtelenségben nyugvó, nem csonkult arcok csodálatos képeit hozta létre. Ennek ellenére rettenetesnek tartja azokat, a rajtuk honoló kifejezést, s éppen mert nem tudta kivonni magát ez alól a(z esztétikai) benyomás alól. De valóban rettenetesnek nevezzük-e ezt? Egy filozófus ugyanabban az évben éppen ellenkezőleg, tanáros lelkesedéssel így kommentálja az iszonyatosan kikészített hullák képeit: ,A test a szójelentésből kiindulva is tetemet jelent. (Mint erről Grimmnél olvashatunk.) Ám miközben a festő egy olyan univerzum rémületébe hatol be, amely nem szolgálhat válaszokkal, miközben azzal a beteljesedett erőszakkal szembesül, amit az abszolút értelmetlen halál jelent, meglepő módon újra megleli eleven erejét... A tetem mint kép a pőreség értelmében vett művészet, a test és a tér megmentése az időlegességnek egy olyan kockázatos, utóharcoktól telített [nachkampfgesättigt] alakjában, mely a lineáris idő folyamát sokkszerűen szakítja meg. Amit katasztrófának nevezünk, az nem más, mint ez a megszakítást De valóban semmi másról nincs szó? Azok a fázisok, amelyekben a világháborúk, Auschwitz és Hiroshima hulláinak rémséges képeivel morálisan konfrontálhatók voltunk, látszólag mögöttünk vannak

LESSING HALOTTI MASZKJA, 1781 SCHLLER-NATIONALMUSEUM, MARBACH