Kalla Zsuzsa: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái (Budapest, 2006)
Ratzky Rita: Petőfi öltözködéséről, ízléséről
Sándor, 1969. 131.) Az ínség függvényében többnyire nem vált külön színpadi és „civil” ruha, hordták, amijük volt, fellépéskor is, a magánéletben is. És ha a színész megszorult, ha nem tudta kifizetni a szállásdíjat (ez Petőfinél többször is előfordult), ruháit adogatta el vagy hagyta zálogul. Ismeretes Petőfinek egy Kecskeméten hagyott kötelezvénye 1843. április 7-éről. (Lásd a 30. sz. tárgynál.) A tanuló- és vándorszínész években többször előfordult az is, hogy barátai vagy érző szívű idegenek szánták meg egy-egy használt ruhadarabbal, vagy sorstársaival felváltva hordtak bizonyos holmikat. Orlay emlékezik meg egyik pápai tanáruk feleségéről, aki „férjének használt ruháival látta el Petőfit, s gyakran ebédre is meghítta. De mivel Bocsor egy fejjel nagyobb és sokkal terjedelmesebb ember volt mint Petőfi, e ruhák átalakításáról is kellett a derék nőnek gondoskodnia. A bakancsokat azonban nem lehetett kisebbre szabni, s így míg felső ruhája takaros, lábbelije comicus nagy volt, s ezekre maga is szórta élczeit”. (Orlay Petries Soma, 1879. 355.) Ez volt a legjobb, amit tehetett. 1843 nyarán jutott először jelentősebb összeghez: barátai révén regényfordítási munkát kapott Nagy Ignác Regénytára számára. A pénzből ruhákat vásárolt: „Két trikót, egyet feketére festve, egy atillát, egy frakkot és egy fekete nadrágot, hogy mint színész ne szoruljon mindenért másra” — írja Kemény Mihály az akkori pesti pajtás. (Kemény Mihály, 1877. 720.) Ezek a holmik most is kettős funkciójúak. Hamarosan - pénz szűkében - nagyrészt megszabadul tőlük, eltekintve egy fehér cilindertől, amit Vahot Imre, a Pesti Divatlap főszerkesztője 1844 júniusában még lát a hivatalába lépő segédszerkesztőjén. Itt érhető tetten a visszaemlékezések szubjektivitása: nem igaz tehát, amit Jókai 1882-ben a Koszorúban ír: „Minden divatot megvetett. Frakk, cilinder soha nem érte testét.” (391.) Jókai, mint annyiszor, önmagának is ellentmond, hiszen a Petőfi mint színészben a következőket meséli el: „Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín frakkot [amiben Jókai állítólag le is festette, de a kép nincs meg!] azokkal a sárga gombokkal épen Acs Károly rendelésére s jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő télikabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó decemberi este volt, mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig öltse fel a meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a színpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza, másnap reggel már megjelent nála kérlelhetetlen pontossággal s hozta ismét azon módon, szépen ösz- szehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.” (Jókai Mór, 1874. 98.) Jókai írása azért is érdekes, mert az a momentum, hogy a kölcsönkapott holmit csak a színpadon viselte, és másnap reggel rendben visszaszállította tulajdonosának, mutathatja, hogy mély nyomot hagyott benne a pápai évzáró utáni incidens, tanult a megalázó jelenetből. Műveiben csak úgy általánosságban idézi fel a nyomorúságos esztendőket (Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 1847), mindössze néhány költeményében utal szegényes ruházatára a majdnem végzetessé váló debreceni télben: „Én a tavaszt csak annyiból kivánom, / Mert melegebbek lesznek a napok, / S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon / Kopott ruhámban fázni nem fogok.” (Tél végén, 1844. febr.) - „Ha fölvevém kopott gubám, / Elmond- hatám, / Mint a cigány, ki a hálóból néze ki: / (’Juj, be hideg van odaki!’” (Egy telem Debrecenben, 1844 nyara). így a tréfás önarckép: „Ha kalapomnak szőre volna, / És jobbra-balra nem konyulna /, Ha már nem volna vagy két éve, / Hogy a mellényem meg van véve /, Ha volna több, mint egy kabátom, / / Ha a nadrágom alja, térde / Nem volna oly nagyon megsértve / , / Ha a csizmámnak talpa, sarka / Nem kérdezné, hol a varga?” (Ha, 1844. szept.) Igaza van Kiss Józsefnek, aki a Sorshúzás előtt című 1845-ös költemény életrajzi hátterének megrajzolásakor a következő megfontolásra jut: „Érdemes eltűnődni azon, hogy a lottéria csábító hirdetménye, melyet a pesti újságosok is rendszeresen közöltek, milyen prózai, úgyszólván hétköznapi reményeket keltett az egyébként gazdag fantáziájáról ismert költő lelkében. Azon a 200 000 váltó forinton [...] birtokot, palotát, hintót vehetett volna - feltéve persze, ha nyer! -, a hónapos szobában élő, szerény jövedelmű Petőfi vágyainak felső határa 1845 késő őszén a ’jó meleg téli öltöny’ volt.” (Kiss József, 1988. 252.) 1844 kora nyarán kezdődik az a legfeljebb fél éves időszak Petőfi életében, amikor a ruházatával egy magyarságeszményt demonstrál, egy népi elemeket felhasználó nemzeti költői irányzatot. Hogyan nézett ki ez az öltözet? Munka- és szállásadója, Vahot Imre így ír erről: „[...] hogy még jobb kedvet kapjon a verseléshez, s még magyarosabb szabású költeményeket írjon, mindjárt kezdetben csináltattam neki népies magyar ruhát [...] az ő sa27
