Kalla Zsuzsa: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái (Budapest, 2006)
Kalla Zsuzsa: A Petőfi-relikviák története
kivonatokból és kiszakított részletekből ismertük meg a szent könyveket [...] Alig van könyv, melyet oly sűrűn emlegetünk és oly keveset olvasunk, mint a biblia. Szinte félek kimondani, hogy Petőfi műveivel is ilyenformán vagyunk. Ifjú éveinkben, zsenge elmével, mindenki elolvasott néhány tucatot a költeményei közül. Néhányat meg is tanultunk. Azonkívül teleszívtuk magunkat kész Petőfi-han- gúlátokkal és benyomásokkal, amelyekkel teli van a magyar levegő. Nálunk az is ismerheti Petőfit, aki sohasem olvasta egy sorát sem.” (Kéry Gyula, 1911. A 11-12.) A kultuszképződés szempontjából sorsában a legfontosabb a szenvedés és az erőszakos halál, aránytalanul sokszor ábrázolják Petőfit mint nyomorgó vagy csatába száguldó, csatatéren haldokló költőt - a legendateremtés „passiókényszere” nagyban növeli a kultusz kialakulásának esélyeit. A fiatalon elszenvedett, tragikus halál motívuma mélyén minden bizonnyal ott rejlik a megváltás Krisztus szimbolikája is, valamint a népéért meghaló fiatal isten, hős archetipusa. A Petőfi-kultusz mozgalommá válásában minden bizonnyal a történelmi helyzet s nem Petőfi személye játszotta a legnagyobb szerepet. Mint korábban már szó volt róla, a nemzet eszméjének térhódításával egy-egy azt megjelenítő egyéniség kerül a profán kultuszok középpontjába. Petőfi eleinte az önkényuralommal szemben álló nemzeti közösség, évtizedekkel később a társadalom egységének szimbóluma lesz. E hamis nemzeti egység, a valódi társadalmi konszenzus hiánya, a szabadA Petőfi-Ház középső terme a Landerer-féle sajtóval ságharc generációjának fellengzős önmitologizálá- sa arra ösztönönzi a kultusz ellenfeleit, hogy Petőfi „másik” arcát is megmutassák. A Petőfi-Ház 1909- es megnyitását „ünneplő” cikkében a Hétfői Posta fiatal publicistája így ír: „Hatvan Kossuth-szobor helyett többet érne hatvan jó iskola s Petőfi-féle panorámák helyett még mindig istenesebb cselekedet volna egy olyan törvény, mely a sajtó szabadságát mindenféle befolyásokkal szemben biztosítaná. Szobrokkal, képekkel és áldozati oltárokkal torkig vagyunk. [...] Birtokba vették Petőfit, a maguk maradi törekvéseit akarják igazolni vele s mivel Petőfi már halva van, visszaélnek azzal a szerencsével, hogy nem üthet szét közöttük, sietnek tehát lefoglalni és átváltoztatni a maguk képére, hogy azután cégérül odatartsák minden és mindenki ellen, aki Petőfi szellemében mer gondolkodni a magyarságról [...]”. (Bányai Elemér, 1909. 13.) E kettősségtől eleven a kultusz máig. Petőfi életműve a hivatalos és az ellenkultuszra egyaránt alkalmas, sorsa egy-egy részletét itt is, ott is túlhangsúlyozzák, pózzá merevítik. A PETŐFI-HAGYATÉK TÖRTÉNETE Az „igazi” Petőfi-hagyaték - a pesti lakások berendezésének — sorsa nem ismert, bár fennmaradt egy 1849-es foglalási és egy 1850-es árverési jegyzőkönyv. A tárgyak egy része talán átkerült Szendrey Júlia új háztartásába, de a leszármazottak által megőrzött, a katalógusban szereplő darabok egyike sem azonosítható a listákban szereplő bútorokkal, háztartási eszközökkel, talán egy könyvszekrény és egy „veres nyári női ruha” kivételével. Megmaradtak viszont a szobákat díszítő metszetek, festmények, ezeket Szendrey Júlia haláláig őrzi, majd Jókaihoz, Petőfi Istvánhoz, Orlay Petries Somához kerülnek. Petőfiék 1848-1849-ben valószínűleg legtöbb személyes holmijukat magukkal vitték Erdélybe, Debrecenbe, majd Mezőberénybe. Ezek jó része elkallódhatott, ebből ered a katalógus sajátossága, hogy nem egységes gyűjteményt, hanem szétszóródott, elajándékozott, otthagyott tárgyak egyvelegét nyújtja. A Petőfi család tárgyainak sorsa elválaszthatatlan a kéziratokétól, a kortársak mindkét csoportot „relikviának” nevezték. Természetes, hogy a hitelesség megítélésekor nagy súllyal esik latba, hogy van-e a tárgy mellett, vagy szól-e a tárgyról auto- gráf feljegyzés. Nem elhanyagolható az a hatás sem, amit a versek visszfénye vet utólag egy-egy 13
