Balázs Ádám: Egy angol úr Erdélyből. Balázs Samu életútja (Budapest, 2018)

Az öreg Firsz megrendítő búcsúja

gyógyítani s talán az addigiaknál is erőteljesebben tört föl bennem a vágy, hogy elbűvöljem, talán amiatt is, hogy megőrizzem magamnak ezt a nagyszerű játszótársat. Balázs Samu csöndesen, megadóan és lemondóan mosolygott. Nekem ez a mosoly maradt belőle.”270

Édesapám ekkor már nehezen járt, de a felvételen még elesettebbnek mutatkozott. Faggattam, miért ? „Mert Csehov szerint Firsz nyolcvanhét éves. Én még nem vagyok annyi” - válaszolta.

Szerepformálása csodálatot és szeretetet vált ki, a szakmabeliekből és a nézőkből egyaránt. Mindenki érzi, hogy színész és szerep kivételesen és utoljára olvad ennyire egybe.

Máriássy Judit értő elemzéséből idézek. Az újságíró-forgatókönyvíró később elmondta: sietett megírni a portrét, mert azt szerette volna, hogy még nagybeteg édesapám is elolvashassa: „O a két lábon járó Méltóság. Merő absztrakció. De akár a gonosz, akár a jó, akár a nevetséges vagy szánandó méltóságot jeleníti is meg, mindenkor összetéveszthetetlenül azonos önmagával, Balázs Samuval. Szerepkörében mind pótolhatatlanabb. [...]

[...] ő sosem próbált együttérzésünkre apellálni. Előkelőén és nagyvonalúan fütyült a nézőtérre. így lehetett ideális Intrikus és ideális Felség. [...]

Ma - nyugdíjas színészként - lenyűgözően modernnek tetszik, amit a színpadon, a képernyőn, a mozivásznon látunk tőle. A gondolati, a filozofáló, az elvont színházban, korunk új művészi jelrendszerében meghökkentően otthonosan mozog. Hiszen egész alkata, szálfatartása, a kissé előretolt felső ajak (a finom és ha kell finomkodó), a három lépés távolság, mely mindig elválasztja a vehemens partnertől és a vehemens közönségtől, a jól vasalt férfiasság és a bohócságban is megőrzött előkelőség arra ítéli, hogy Godot-ra várjon, vagy ő legyen a nem létező Godot, hogy a klasszikus szerepekről levéssék általa a rájuk rakódott érzelemhabarcsot, s lehessen, mint lett a méltóságosokat szolgáló inasból az örök jobbágyok sosem volt méltóságát agyunkba, szívünkbe véső Firsz, Csehov Cseresznyéskertjében. [...]

Ám, a Cseresznyéskert milliós nézőterén ülve a képernyő előtt, váratlanul fedeztem fel magamnak, hogy Balázs Samu a ma és a holnap színésze. Kolozsvárott ízlelte meg a színészhivatás terhét, szépségét. Mindig megőrzött valamit szűkebb pátriája, Erdély szelleméből. És tősgyökeresen budapesti, fővárosi színész lett. Kifejezésmódjának sajátosságai pedig a mai világszínház tagjává avatják.

Firszet nehéz lesz másként játszani a közeljövőben, mint ahogyan ő adott belőle leckét.”271

176