Balázs Ádám: Egy angol úr Erdélyből. Balázs Samu életútja (Budapest, 2018)

Be kell menni a dzsungelbe!

zása, látásmódjának összetettsége teremti meg, hanem ezen túl apró gesztusai, nyugalma, játékosságra való kedve, s leginkább talán az a megnyugtató szerénység, amely mindenhová vele tart.

És ha mindezt közelebbről is meg akarjuk figyelni, legjobb ellátogatni a Bartók Terembe Rose nagysikerű 12 dühös ember című drámájának előadására, ahol Balázs Samu az esküdtszék elnökét játssza. A jellegzetes amerikai kispolgárt, aki mellesleg egy labdarúgócsapat trénere is. Méltósággal és hozzáértéssel tölti be elnöki tisztét, mérhetetlen nyugalommal szavazza meg a halálos ítéletet, aztán pedig minden küzdelem és meghasonlás nélkül változtatja meg majd a szavát. Figyeljük csak, hogyan uralkodik el rögtön hangja széknyikorgáson, morajon, köhécselésen, amint megszólal. Micsoda könnyedség, micsoda jellemző erő! Az esküdtszék tagjai már elfoglalták helyüket. Odakünn trópusi meleg, s a tizenkét dühös ember ingujjban izzad. S most meg sem várva, míg a fecsegés elül, szólásra emelkedik az elnök. Egy mondattal képes magába sűríteni az egész zaklatott színpad, az egész feszült nézőtér megdöbbenését. Van, aki a fickó ártatlanságára szavaz? Mert van. S ezzel kezdetét veszi a két és fél órás virtuóz, hallatlanul felfűtött szópárbaj, melynek vége a humanitás győzelme.

De az elnök ebből a küzdelemből is alig érzékel majd valamit. O csak ül a főhelyen, saját tisztének konvencióival van elfoglalva. Mert ő az elnök, számára ez fontosabb ítélkezésnél és felmentésnél, életnél és halálnál. És Balázs Samu úgy kelti életre ezt a figurát, hogy elhisszük neki, őt valóban nem érdekli az egész.

Rövid szerep, alig néhány mondatos. És mégis mennyi mindent tudunk meg az ő játékából erről az elnökről. A közönség nagy élménnyel távozik az előadásról. A színészekről beszélget kifelé menet. S a vitatkozó emberek észre sem veszik, hogy közöttük már ott halad a hazafelé siető szerény színész, a kitűnő Balázs Samu.”213

Ekkortájt jelenik meg egy másik lényeglátó, lírai portré is Hámori Ottó tollából: „Azt mondják a régi fogalommal: »intrikus színész«. A szerepek, amelyeket évek óta játszik, kevés kivétellel, valóban ilyenek. És hűséggel játssza őket. Megérezni mégis, hogy ő maga éppúgy, s tán még keményebben ítél felőlük, mint mi, a szemlélők. Talán e kettősség adja azt a varázslatos hatást. [...]

[Színész]paradoxont fogalmaz: azonosulj, s ítélj egyszersmind, ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne kötelezd el magad. Milyen észrevétlenül kerekedhet teljessé egy színészi életmű. Zajos reklám, dobpergés nélkül. [...] S ha [...] kilép majd a színre, a nézőtéren néma csend lesz. A várakozás, az izgalom, a meglepetésre készülődés némasága.

138