Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

hívta a halált, és nemritkán fohászkodott is érte. Agg korára beleköltözött az életundor, és mit sem várt jobban a végnél, hogy megszabaduljon a gyalázattól és a szégyentől. Alig élte meg ezt a nyarat, mert augusztus ötödik idusán, egy nappal előbb, hogy az isteni Lőrinc ünnepét ülik, a főurak és nemesek legnagyobb fájdalmára befejezte az életét. Aki csak megtapasztalta e nagy tekintélyű férfiú becsületességét, szüntelen szenved hiányától és a kegyes emlékezéstől. Az érsekségre rendkívül rátermett volt, hiszen a várban épített egy tágas ebédlőtermet, elébe csináltatott vörös márványból egy hosszan nyúló gyönyörűséges kerengőt kettős pódiummal. Az ebédlő fejénél felállította a Szibillák csúcsíves boltozatú szentélyét, amelyben valamennyi Szibilla ott sorakozik. A teremben nemcsak Magyar- ország összes királya látható, hanem a szkíta elődök is. Ezenkívül meleg és hideg vizes kamrákat csináltatott meg két kertet, melyet oszlopsor ékesített és a tetején sétaút körített. A kettő között egy szikla mellett kerek tornyot emelt, amely különféle étkező- és lakószobákra oszlott, felül tarka ablakokkal díszítve, és a kápolnát sem hagyta ki belőle; szinte állandóan ebben lakott, mert ez a Dunára és a kies kertekre nézve szép kilátást nyújtott; bölcselkedésre, elmélkedésre kiválóan alkalmas hely. Hogy az isteni Adalbert bazilikája ne legyen tűznek kitéve, üveglapokkal fedte be, és a tetőt menedékesre csinálta, hogy az eső meg a hó lecsorogjon róla. A két nyelvnek gazdag könyvtárat szentelt. Hát ez volt Vitéz János érsek vége.

János pécsi püspök, nővérétől való unokaöccse, aki nagybátyját annak akarata ellenére belerángatta az összeesküvésbe, annak elfogásáról értesülve futni kezdett Zágráb felé, hogy ha a király netalán űzőbe venné, a határról gyorsan megugorjon. Ámde, hogy az érsek halálát hírül hozták, ezt alig néhány hónappal élte túl, mert kétszeres bánat tört rá, és ugyanabban az évben meghalt, múlhatatlan hiányérzetet keltve nemcsak Pannóniában, hanem Itáliában is. Tizenhét évig tanult a veronai Guarino keze alatt, kora gyermekségétől szívta magába mindkét nyelvet. Tanítója sokszor szokta mondogatni, hogy még sohasem volt sem az olaszok, sem