Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

Amikor a király a háború megindításáról beszélt az országgyűlésen, két eltérő vélemény hangzott el. Többen úgy vélekedtek, hogy a veszedelmes és hatalmas ellenfél, Mahomet miatt tartózkodni kell más vállalkozásoktól; elég a magyarnak, ha a török lendületét és dühét feltartóztatja; az örökös, vad és hatalmas ellenséget nem lehet mellőzni; Magyarország két háborúra teljességgel képtelennek látszik, és a szakadatlan harc gyötrelme már mind fölemésztette a katonaságot meg a pénzt. Mások ellenkezőleg gondolkoztak; a magyar számára ártalmasnak

mondták a nyugalmat; mert ha tétlenkedik, azonnal vissza szokott esni a pártoskodásba és a belső viszálykodásba; testi erőben kiváló, fáradozást és nélkülözést könnyen tűrő lévén csakis hadakozásra született; Európa minden fejedelme bámulja rengeteg küszködését, mindennapos csatáit. Hozzátették a vezér szerencséjét, bölcsességét, bátorságát, aki semmibe sem foghat úgy, hogy ne vinné a legjobb sikerre; mindkét háború kegyes és szentséges; a csehek rég támadt eretneksége ragályos; erősen félő az is, hogy amint Csehországból nemrégiben átterjedt a szomszédos Morvára, észrevétlenül és apránként a magyarok lelkét is megfertőzi. Végül is valamennyien a hallgató király ítéletét és nyilatkozatát várták.

A király az atyák ellentmondásos állásfoglalása után nyomban felolvastatta Pál pápa és a cézár leveleit, amelyek arra biztatták és kérték őt, hogy a cseh háború pápai és cézári felhatalmazással már előbb rá bízott főségét vállalja el szívesen, és meghatározott fizetséget meg támogatást ígértek. Könyörögtek neki, hogy mint ezelőtt a törököktől, úgy most az eretnekek pestisétől oltalmazza meg a keresztény közösséget és az igaz hitet. A levelek felolvasása után így szólalt meg a trónusról: Ha valakinek, nagyuraim, ezt a háborút el kellene utasítania — szólt —, az közülünk egyedül Mátyás lehetne, akit sem a méltányosság, sem a tisztesség nem biztat arra, hogy fegyvert emeljen apósára, életének megmentőjére, akit mindig kegyes apjának tekintett. Ha azonban meggondolom magamban, mi a kötelessége az államférfinak és leginkább a fejedelemnek, a közérdeket a magamé elé kell helyeznem. Ha meggondolom, hogy inkább születtem az ország és a kereszténység, mint rokonságom javára, gyakran vagyok kénytelen a magaméról megfeledkezni. Mindenható és jóságos üdvözítőnknek azt a tanítását sem szabad elfelednünk, hogy sokszor, amikor az isteni és az emberi törvény úgy kívánja, nemcsak a mieinkre nem szabad tekintettel lennünk, de ha az istenről van szó, tulajdon lelkünket is el kell veszejtenünk, hogy a mennyekben megtaláljuk azt. Válójában, ha helyesen méritek fel, hogy milyen nagy jelentőségű