Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)
Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba
Halálát sok előjel jövendölte. Elsősorban pedig az előző évben január kalendája után megdördült az ég, halála után pedig a Duna szerfelett megduzzadt, sok falut és parti várost elöntött, hogy az ország védnökének távozása után a Pannóniákat megoltalmazza a törökök betörésétől. Az oroszlánok is, amelyeket Budán tartottak, mind elpusztultak azon a napon, amelyen a király. Továbbá ebben az időben Budán nem láttak egy hollót sem, a Corvinus-ház jelképét, ellenben Fehérvárott, ahol Magyarország királyainak sírjai találhatók, annyi egymásra károgó holló tűnt fel, hogy abból mindenki könnyen megsejthette az uralkodó halálát. És az álomfejtők meg a matematikusok sem hallgatták el, hogy ebben az esztendőben meg fog halni. Ezenfelül nem sokkal előbb, midőn Bécsből Budára tartottunk, és a király megállt Komáromnál, egy torony tetején, amely a kapu fölött emelkedett, észrevettünk egy gólyafészket, melyért négy gólya, a gazdát kiüldözve, ádázul verekedett egymással; velem együtt a többi udvari embernek is megmutatta ezt, és később barátaim között, mintegy az istenségtől megihletve, megjövendöltem ebből, hogy Pannóniában ez évben megbomlik az egység, és a fejedelem halála közel van, valamint, hogy a magyarok hajlandósága négyfelé ágazik, mert négy király fog civakodni az országért; és ezt a jóslatot az ő gyenge egészsége is alátámasztotta. Halála másnapján a tetemet fejedelmi pompával, jelvényeivel felékesítve, bíborral takart ravatalon egy tágas csarnokban helyezték el, hogy mindenki megnézhesse; aztán, jóllehet kizsigerelték, szaglani kezdett, ezért betették egy szurkos ládába, és megbízták a testőrparancsnokot meg Bodó Gáspárt, hogy szállítsa le a folyón Fehérvárra, míg a temetési szertartás rendben megtörténik, mint alább elmondjuk. A király távozása után pedig Beatrix és Corvinus János a várba hívott főnemesekkel és az egész udvarnéppel együtt keservesen megsiratta. Az előkelőségek együtt gyászolták bő könnyhullatással az isteni Mátyást, a legderekabb királyt, a győzhetetlen uralkodót. [A. Bonfini •A magyar történelem tizedei]
