Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

Közbejött a komoly nézeteltérés és kifejezett gyűlölködés Frigyes császárral is, amely Mátyást egészen visszatartotta a török háborútól. Mert ez a viszály arra késztette, hogy ezután inkább csak önmaga megoltalmazására törekedjék, ne a török megtámadására, sőt, a következőkben az is untig elég gondot okozott, hogy rohamaikat feltartóztassa. Igaz, hogy Mátyás gyakran szokta mondogatni, hogy rajta meg a császáron kívül senki sem lehet, aki ismeri e háború mélyebb okát, amely közte és a cézár között fennforog, mi mégis előadjuk azokat az okokat, amelyekre mások gyanakodnak, és amelyekről tekintélyes emberektől hallottunk, mert sokan nemcsak bizonytalanságokat, de hazugságokat is írnak. Ismeretes, hogy Mátyás az alemann háborúra számos indokot hozott fel, és hogy melyik volt ezek közül a legfontosabb, azt maga tudta. Sokan azt gyanítják, hogy a gyűlölség a korona miatt keletkezett, mivel a cézár, aki mohón vágyódott a királyságra, Mátyástól hat éven át megtagadta azt, mert nagyon bosszantotta, hogy a magyarok királyválasztó országgyűlésén kosarat kapott egy kölyök miatt, és mert a rábízott diadémot nagy summa arany, a főurak súlyos elkötelezése és a trónöröklés nélkül nem volt hajlandó visszaadni, a felséges hivatásból pedig végül kupeckedést csinált, miért is Mátyás úgy tartotta, hogy a felség a kapzsiság kitörölhetetlen bélyegét sütötte magára.

Az elmondottakon kívül hozzájárult a magyarok és az alemannok természete közötti óriási különbség és a velük született, ősi ellenszenv. Mátyás ugyanis természettől fogva bőkezű és nemes lelkű volt, túlzottan is becsvágyó, dicsőségre szomjas, mérhetetlen lelki nagysággal, szíve a veszedelemre és a dicső tettre mindig kész; ezzel szemben Frigyes császár nemcsak kicsinyes és takarékos, hanem fösvény, inkább pénzre mint dicsőségre vágyó, és akár a saját, akár a mások hibájából lelke sohasem emelkedett föl a keresztény közösség egyetemes érdekeihez. Ez harcias és serény volt, fáradságot, nélkülözést kiválóan tűrő; az a béke és a nyugalom kedvelője, sőt, túlzottan is nemtörődöm, tunya és lomha. Ez mint a leghíresebb fejedelmek versenytársa folyvást vetekedett a régiek dicsőségével; az irigynek tartatván, mások derék tetteinek rendszerint útját szegte, a békében háborút, a háborúban békét szokott keresni, és egyikben sem mutatott következetességet. Ennek lelkülete nemes, harcmodora nyílt, szíve békére, háborúra kész; az szerette minden dolgát csellel, fontolgatással, ravaszkodással és a saját észjárása szerint intézni, barátai tanácsát semmibe vette, s végeredményben ebben is, abban is nehézkes volt. Ennek életmódja pazar, perzsa fényűzéssel, lelkének a borban talált üdülést, és nem volt ellensége a földi gyönyörűségeknek; annak öltözete szerény, természete önmegtartóztató, utálta a részegeskedést, sőt mindvégig bornemissza és vízivó maradt, a magány és az elmélkedés barátja. Ezt nagyon