Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1912—1916 — szimbolikának, és szimbóluma megértésünk és érzéseink működésének. Nem freudizmus ez, nem minden erotika, csak az erotika jár el szemmel láthatólag úgy, mint a mindenség. (...) A kontemplativ életforma a legnagyobb feszültség kifejezője. Minden tett már egy kisülése a feszültségnek, egyesülési kísérlet, mely csökkenti a feszültséget. Ezért tud néha legjobban má- morítani a kontempláció. A legnagyobb gyönyör megdermeszt, ugyanezért-e vajon? A teljes egyensúly adja meg a nyugalomérzetet. Az egyensúly számomra a szép. Néha a külvilágban egy nagy feszültséget találunk éppen szépnek, ez akkor van, mikor a néző és a külső kép kiegyensúlyozzák egymást, mikor a külvilág kérdez, és bennünk a válasz, vagy fordítva! A nyugalom, az egyensúly a megteljesedő csoda, a megteljesedett feszültség. A feszültségnek nincs plasztikai kifejezése, illetve éppen a nyugalom, az egyensúly az. Miért válik valami rendszeressé pusztán azáltal, hogy ismétlődik; ornamentumban az ismétlődés szerepe, a refrén, a rím! Az ismétlés miképp vonatkozik az egyensúlyhoz? A Duna partján éjjel egy csoport rendszertelen fény zavarta számomra a parti lámpák kétsoros rendjét. Nagyobb pillantást vetve az egész partra, több ilyen rendszertelen fénycsoportot láttam meg, és egyszerre nyilvánvaló lett számomra az ornamentum, az etruszk nyaklánc kerek, lecsüggő aranyrozettákkal. Az a nyugalom, egyensúly szép, mely a legnagyobb feszültség teljesedett lehetőségeinek képét adja. Nyugalom és egyensúly valószínűleg mégsem teljesen azonosak. A szépség tehát a megteljesedett csodának (mely számunkra mindig csak részleges lehet, mert nem vagyunk azonosak a mindennel), nem értelmileg felfogott, de átélt megnyilvánulása. Minthogy mindig egy teljesedett egészt élünk át, ha szépet érzünk. Szimbolikus és a „mindennek” adja képét a szépség. Miért élvez legjobban szépséget az alkotó, a szerelmes? Mi a szülés, az alkotás célja a mindenben? A csodának a célja a szülés, az alkotás, a megvalósulás, a tett - a kimondás, a gondolatban megformulázás. Mintha egy elvarázsolt, „nemlétező lét” volna, melyet megvalósítás által kellene megváltani. Egy csíra volt-e vagy csírák számtalan tömege? Kezdetben mi volt: csíra, melynek fejlődnie kell; eszményi lét, mely elbukott és újra helyreállítani akar, vagy egy örökös plátói dualizmus: az eszmény és az utána törekvő megvalósulás? Utóbbit meddőnek érzem - talán azért, mert ez az eszmény és ez a valóság nem ölelkeznek össze —, azt pedig nem tudom elképzelni, hogy ha már van egy „ideák és tökéletességek világa”, hogy azt a fejlődő világ utolérje, és akkor „két tökéletesség” lesz. Ez először is lehetetlen, mert a „tökéletes mindent magában foglal, tehát csak egy lehet”, másodszor fölösleges is volna „két egyenértékű világ” - művészieden. A „párosságnak” csak az egyesülés útján van értelme. Kétféle szépség-e az 1) hol a külvilág maga tárja fel az egyensúly képét, és mint ilyen, nincs szüksége ránk, megszűnünk előtte, „énünk megsemmisül látásában”; 2) és az, mely csak feszültséget ad, melyre a mi feszültségünk ad választ, és mellyel egyesülve ketten adjuk meg a szépség lehetőségeit. Nem-e itt kell keresni a 2) romantikus és a 1) klasszikus szép régi megkülönböztetésének gyökereit? Az objektivitás ellentéte-e a szubjektivitásnak? Mind a kettő csak közeledési mód, és furcsa az „objektivitás” a szerelmes a „szubjektivitás” a művészi mód - mert az objektivitás az én háttér- beszorításával, a szubjektivitás pedig az én kivetítésével jár. Mért érzem mégis az objektívségre törekvő művészetet gazdagabbnak? 90
