Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1937 gyermek a mágia után érez. A Kísérteiben azt a karikatúrát adja, mellyel a mai ember kipótolja lelki életében a mágia hiánya által a tátongó űrt. [...] 1937. A jó Isten segedelmével! Első nap, hogy hazajöttem falura, kerestem a múltat, mégpedig pontosan az engem jelentő, megóvó és ünneplő múltat. Nehezebben leltem rá, mint rendesen hazaérve. Ennek 1000 oka van. Másnap, valamit elintézendő a postára kocsiztam. Eszemben járt a Balogh família ósdi kis története, gyerekkori emlékek, familiáris kapcsolatok. A postaépület lombos kapuján kis parasztlány fordult ki remek nagy virágcsokorral kezében. „Ezt nekem hozza” - villant át ostobán agyamon - egészen oktalanul hiszen azt sem tudták, hogy jövök, és semmi oka sem volt a postás famíliának, hogy engem ünnepeljen. Mégis míg a kislány ki nem fordult a kapuból, s kocsink mellett elhaladva letért a faluba, örültem, örültem neki, hogy „itthon” várnak és ünnepelnek. S miután a kislány eltűnt még mindig élveztem, hogy örültem volt. Valami „igazsággá vált” örömem által. Tegnap megkocogtattam a barométert: lassan előre vagy hátra billen-e mutatója, s hirtelen átéltem apámnak sokszor látott ilyes mozdulatát. Szájtáti kislány, aki a régi avult módszerű barométert varázslatos időcsinálónak véltem, melyhez csak felnőtt, csak férfi, csak apa ért és nyúlhat avatott kezekkel. S most, hogy én kopogtatom és lesem ravaszdin félrehajtott fejjel a tű járását: megilletődötten fontosnak, titokzatosan jelentősnek éreztem magam. Idén nem ütött szíven az otthoni táj. Lassan kell előkeresnem a fiókok mélyén, bokrok alul, bujkáló illatok közt a múltat. Legelőbb mindenben a változást vettem észre: a kőkorszakbeli falusi szerszámok között a kis udvarokon a biciklit látom meg. Helyeslem a biciklit, sőt ebben a környezetben bizonyos fokig pikáns is. De ez a pikantéria az én múlásomat idézi fel. Valami hullaszerű van a dolgokban. Amit életszeretetnek tudtam magamban: az a felelevenedő múlt szeretete. Szeretném tudni, hogy mikor éltem a jelent: legelső emlékem is hazavágyó, valami kifejezhetetlen „hazába vagy álommúltba való visszaemlékezés”. A fiaim szememre vetik, hogy elkábítottam őket a szerelemről való fellengzős teóriámmal. Nem tudom, hol vétettem el! Én azt mondtam, amit hála Istennek tapasztalatból tudok, hogy az igazi szerelem oltáriszentség, testet-lelket átmásító, „relatíve megváltó” csoda. És hogy kár lelketlen szeretkezéssel elállni ennek a csodának az útját. Sohasem állítottam, hogy ezt a csodát mindenki első csapásra, első ölelésre kapja meg. Csak azt, hogy efelé kell tendálnia az ölelésnek. Ha tévedett az ember: továbbmegy, s ha becsületesen tévedett, úgy kapott is egy „előízt” a csudából. Nem sejtettem, hogy vannak lelki struktúrák, akikben nincs tévedési könnyedség és tévedési készség. Bár adná az Isten, hogy hasznukká váljék még a tanításom. Arra nem gondoltam talán eléggé, hogy férfi nehezebben viseli a várást, mint a nő, és hogy ők nehezebben tévednek, kritikusabban nézik magukat, hűbben viszik keresztül elveimet, mint én annak idején. (...) 462
