Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 Buddhának?” „Én is mindig ezen gondolkozom egy ideje” - mondja Miska és sír. Engem úgy meghatott, hogy ez az egyszerű ember velem gondolkozik, hogy vele sírva fakadtam én is. Amint leírom álomvárost és sok zűrzavaros álmom részletét, mindjobban érzem, hogy az álmok egy összefüggő szövetet képeznek, melyből csak kifelejtettem mindenfélét, összefüggést és a titkos értelmet. Ezt a titkos értelmet álomban is csak keresem. Olyan, mintha ott is, azon a síkon is elfeledtem volna. Mintha egy még mélyebb síkra süppedt volna. Eszembe tolong millió feledett álomrészlet, álombéli topográbák. Mint H[erbert] (kiről, úgy látszik, bár sohasem tudtam, gyakran álmodom) mondja, hogy van egy összefüggő mesevilág, melyből mi csak ki-ki kanyarítunk (kilopunk szerintem, tán ez a mese bűne) egy-egy mesét. így van egy ilyen álomvilág is. Ezek nem esnek egészen egybe (álom- és mesevilág), bár roppant szomszédolnak. Az álomban a mágia uralma alatt állunk, a mesében mágusok lettünk. Van egy akarati lehetőség, egy belekoncentrálódás a mese- és az álomvilágba is. A mese átemberesít, egyéniség-kivetítő, az álom feloldja az egyéniséget. A mese belső törvények valóságos valósága. Az álom titok. És nem csak látszat az a „művészi megoldás”, az a „rend”, amelyet félálomban lehetségesnek érzünk, s felébredve leheteden semmiségnek érzünk néha. Lehet, hogy az álom elfelejtett életekbe visz vissza. Igen tisztán éreztem a múltban az „álom-álmok” közül kiélesedni az „üzenet-álmokat”. (...) Üzenet-álomnak éreztem, mikor apám holta után pár nappal láttam őt fiatalkori képeihez hasonlóan ágyam mellett állani. Éreztem, hogy meglátogat, vigaszul a mennyországból. „Ilyen szép és fiatal vagy ott?” - kérdem. S a válasz az, hogy ott mindenki immanens korában marad meg. (Azt nevezem annak, amely korban kinek-kinek metafizikai egyénisége van, persze itt a kor csak fejlődési szimbólum lehet.) És hallom: „Lányom, férjhez mehetsz, de őrizd meg az egyéniségedet. Az egyéniséget nem szabad megtagadni, mert csak annak lehet része az örökéletben, aki itt a földön nem tagadja meg, kiéli és kiépíti a maga egyéniségét.” (...) Ezt a két álmot és még egy-kettőt tisztára üzenetnek éreztem; voltak vegyesen álom- és üzenetálmaim is, és még néhány igen érdekes álom-álmom. Szeretném őket leírni. Álmok leírásától gyakran fokozott tilalomérzés tart vissza, mint az írástól, rajzolástól egyáltalán. Nem tudom, ez mi: vegyes érzés. Félek valamit kifejezni magamból, mintha ezáltal elveszteném, kiobjektiválnám az élményt, és félek elárulni valamit, ami titok és nem az enyém. Nem az enyém, mert loptam, csak lesve vagy bűnös úton jutottam ismeréséhez, vagy mert száműzettem tündérországból. Ezzel szemben áll a kifejezés és közlés etikai-metafizikai parancsa. (A mesében ez az elárulási tilalom gyakori motívum.) G[erg]gel beszéltünk ezekről: a dolgok vallási, etikai és metafizikai ereje (munkájuk a lélekben) a kifejeződés által hol nyer, hol veszít. A lírai és leíró kifejezés tán erősíti az élményt. A reflexió gyengítheti és erősítheti: ez az élmény intenzivitásától függ. Az erős élmény tán még erősebb, ha alakot ölt az objektív világban, és ha közössé válik a közlés által. A tisztán idegélmény kiíródik, az ember lereagálja. A mágikus élmény erősebbé válik, ha alakot ölt. Illetve nem az élmény, de az élménytartalom valamiképp átmegy az írott szóba, inkarnálódik, gólem lesz. Ezért van bűnös és léha eleme a „művészetnek”, de megvan a vallásos művészet lehetősége is. Ha tiszta szeretet és közlés vezeti az írót, akkor imát ír és nem gólemet. 226
