Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 Érdekes, közbevetem mosolyogva a Kassai Naplóból merített természettudományomat, hogy az atom széjjelzúzásával szabadulna fel a mesés energia. A teozófusok a kő összezúzását istenes, lélekfelszabadító (szülés jellegű az organikus lény ölésével szemben) cselekednek tartják. A mítosz és a tudomány viszonya, a sejtő hit és mese valósága. Maga a szépérzésünk is igen komplex: az esztétikai törvényszerűséget kiolvashatjuk az adottságból (japán tájnéző, átmenet a csokor, a kert, a tánc és talán a színjátszás is némiképp), az esztétikai törvényeinket kivetíthetjük az anyagba. (...) Van-e tájnak olyan önmagában nyugvó, nem képre komponált (mindegy, itt akár japánul kiolvasott vagy leírt képről van-e szó) szépsége és törvénye, mint egy fának, virágnak, állatnak, organizmusnak szóval? (A szép kő?) Nem hiszem. Ezt azon is érzem, ami következik. Az organikus, legegyénibb, immanens szépség egyszersmind - mint minden, ami az egyéniség kútját fenekéig érinti - a legáltalánosabb. Ezért is anyagja (nem modellje a szó szoros értelmében) a legkevésbé ábrázoló művészetnek, az ornamentikának. (Sajna zenét nem értvén, érzem, de nem értem ott az analógiát.) A jó ornamens elemeiben ez a természeti szépség tükröződik, a tiszta konstruktivitás. Az impresszionizmus nem szült életképes ornamentikát, legtávolabb áll ettől a „mágikus, az organizmusban immanens szépségtől”, és éppen az ornamentika bizonyítja, mennyire kisiklik a táj a hatalma alól. (Régi kódexek: kis tájak köré font pompás füzérek, mindig van bántó nívókülönbség.) A táj (melyben a tér konstitutív, a maximálisan egyénieden elem) sohase stilizálható ugyanazon elvek nívóján, mint az organizmus. A rémes szecessziós tájornamentika. A tájat konstruktive megfesteni még képben is nehezebb, mint a portrét, állatot, csendéletet, mert nincs meg benne annyira az organikus konstrukció, melyre támaszkodni lehet. Viszont a tájkép az ideális képmotívum, valami, amiben a térábrázolás legmeztelenebb kényszere érvényesül. A „mágikus, immanensen organikus szépet” persze szintén lehet ábrázolni, sőt azt hiszem, itt is az ideális kép valahogy megőrzi ezt a szépség sort is (pl. Tintoretto: Zuzsanna a fürdőben, hindu plasztikák és miniatúrák, Breughel). A legmodernebb művészet, szemben az impresszionizmussal, erre tapogat: Cézanne-ban sok van ennek akarásából. Hogy úgy mondjam piciben: Hatvány [Ferencj-képeken (melyekből viszont az elvont térkompozíció teljesen hiányzik) láttam ezt néha felcsillanni, ezért tudom értékelni, bár rossz komponista és lelketlen festő. Ez az „immanens, mágikus” szépség gyakran összeesik az úgynevezett „biológiai széppel”, mely szimbóluma annak, „hogy én megfelelek önmagámnak”. De ezt egybevetni mégsem lehet, mert misztikusan érzem, több felel meg önmagának a megváltás szempontjából (az átlelkesedettség), mint az, amit biológiailag annak érzünk. Ajó építészet, iparművészet egy ilyen „immanens, mágikusan organikus szépséget” keres alkotásai számára. (...) Ajó Isten segedelmével! Kocsin G[erg]gel. Nézem a hegyek vonalát és a hegyeket magukat, mágikusan látom őket élve, s látom őket szentimentálisán a magam múltjával együtt. Vajon más ugyanazt a hegyet látja, mint én? Még ha, ami kizárt, lineárisan ugyanazt is rajzolná, mint én, a másik, az nem lenne bizonyíték, hogy mágikusan és szentimentálisán ugyanazt látja. Tán a szeretők ugyanazt látják - ha igaz szeretők? Nekem ez volt az érzésem szerelemben! De mi lehet ennek az oka? Ajó isten segedelmével! 221
