Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920 magukért és mint testvéreket. A varjúfelleget, a lesznai domb kékbe merülő rozsdapírját, a fehér feszületet és szürke parasztot. Valami derült ébredt bennem. Megint közöm van mindezekhez, mert ő itt járt. Nem álom ez? - gondoltam -, mindjárt mindez elmúlik, - bűnös is -, de nem éreztem bűntudatot. Elrendeződik, gondoltam. És őrá gondoltam, nem is gondolás volt, új birtokbavétele azon énemnek, melyet tőle kaptam, és játék: minden erotika, szerelem nélkül. Szeretet sincs több benne, mint akárhány barátságomban, de valami mágikus kölcsönhatás, egyberendelődés, nem az életfolyásunkra, de lényünkre, az öntudat alatti gyökérvilágra. S egyszerre az jutott tisztán eszembe: „ha özvegyember lenne, elmennék vele búzát termelni.” így bután, kereken, képeskönyvesen, vágy nélkül. És G[erg] nevetett bennem mindjárt utána, egy nagy bizonság. Játékban téged is, kis barátom, megöllek? - Nem, de az asszonyt. Gyilkos gondolatom volt, és semmi-semmi bűnérzés. Más játékvilág. És egyszerre, rögtön utána, sírni kezdtem a hálás jóságtól, mely bennem elömlött: „Isten, mennyi okolást adsz nekem, csudatanítást csókban.” Örültem, hogy így kapok csudákat. Mert éreztem, hogy valami gyökereimre- zökkenést kaptam Z[oltántól], a régi szerelmünk teljesen mesésen vágytalan megünneplésétől, és már akkor az erdőbe kerültünk. Tegnap úgy éreztem, mégis rendelés talán, hogy Körtvélyesen kellene maradnom, itt az én régi mágikus otthonomban. Eleven zöldek és kerekek voltak akkor már mellettünk a törzsek. Hátha Isten rendelése ez? „Nem bűn” - kérdeztem ismét -, „visszaesés a mágiába? Nem bűn fákat szeretni, mikor emberek éheznek?” Nem - éreztem, - ezért adatott neked erős gyökered a mágikus világban, hogy fejeddel kimagasodván belőle, segítsed emberi lélekre gyúrni! És G[erg] ebben is benne van - zavartalanul, úgy éreztem, bár empirikusan távolabb esem tőle, ha itt maradok. Ofszihoz] való viszonyom valahogy nem szerepelt ebben a lelki utazásban, mert más vonalú, nem a mágikus és emberfeletti világban élem (bár ez csak látási hiba), bizonyára etikusnak érzem. S idefűző terveket éltem, melyekbe G[erg] és 0[szi] ittlétét is próbáltam beleilleszteni. Ma is mindez megvan, és tudom, nem a rossz értelemben mágikus, mert bármikor el tudnék menni etikai okokból és szerelemből is. Ajó Isten segedelmével. (...) A szerelem csak a viszonzásban teljesedik, nem kényszerít, de kettőben van meg a csuda. A „viszonzatlan szerelem” (vagy „inadekvátan” viszonzott) lehetősége az, hogy Werkké válik: az ember templomot épít „Ő”néki, és mikor a templom kész, Isten hurcolkodik belé. A szerelemben nincs áldozat, mert az egyén szükségszerűen teljesedik általa. A „viszonzás” lehet öntudatlan is, főleg ideig-óráig valamely szerelemben. Az „viszonoz” valóban, kinek szüksége van rám, ki általam teljesedik, ki úgy felfal engem, mint egy cipót, hogy minden morzsám beleférjen - és a végén ez a csuda: egészebb, több vagyok általa, mint voltam. Azt a szerelmet kell keresni, mely teljesít, nem azt, mely boldogít. A boldogság csak játék, sziget, mint a művészet: indirekte lehet csak etikai szerepe neki is. A szeretet tárgyát is megváltja, ha elég intenzív, a szerelem csak (kegyelem segítségével?) a szeretőt és azt a szeretettet, aki viszonozza a szerelmet. G[erg] szerint szerelemben mindig a szeretett egyén ád, a szerető csak törleszt. A szeretett egyén, a kedves, csak olyat kívánhat, amit a szerető egyén, bár esetleg fájdalmas törekvés árán, de egyénisége exaltálásával, és nem elnyomásával (lehet valakinek az „önfeladás” bizonyos formája egyénisége is) adni tud. Mást kérni, mint amit a szerető „teljesedve adhat”, vagy egyáltalán adni tud: áttörése a két egyén 194
