Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920-* sen tiszta értelem harsoghat szimbólumokból - olyan ez, mint egy álom, melyet többen látnak. Amint kilépünk a Paradicsomból, kötelező az etika. Egész fenn a kertben ismét a Hold és az esthajnali csillag járnak. A földforgás irrealitásának érzése vegyest azzal, hogy a föld egész kicsi, egészen megfordul, és reggelre ez a fényes csillagszem a túlsó oldalra kerül. Titok-fasoromba G[erg] bevezet. Kicsit félek, de véd az, ha oda megyünk, ahová ő akar, engedem magam vezetni. „Ez Z[oltán] fasora” és a „gyerekkoromé” - mondom, és félek végiglátni és hangosan mondani, hogy az akácos Tesni fasora, a gyümölcsös meg mai énemé (Isten áldotta érésével és Istenáldáskákkal). Művészet, hiúság, bűn-e, hogy szimultán az élménnyel, mely spontán, melyet nem befolyásol másik énem, rögtön írok, v[agy] festek lényem hiú kettősségében? Kifejeződni nem bűn. Gyerek voltam még, énem sem volt, hiszem, „énné” Z[oltán] által lettem, mégis művészetet akartam. Valahogy „énség” híján csak az objektív külvilág, dolgok és természet voltak számomra intenzív élmény. (Avégre, hogy ember válhassék számunkra intenzív élménnyé, „egyénnek”, etikai lénynek kell lennünk, anélkül az emberhez is csak mint a természetbe beszőtt lényhez lehet viszonyunk.) A vágy, amely művészethez vitt, tulajdonképpen egy „mentési” vágy volt, a fák aranyát, a tulipán vonalait, az érzések testét akartam megmenteni a haláltól, az elmúlástól. Ez a mágikus világ művészete, az ábrába fogás, mellyel ölni, életre kelteni, kényszeríteni lehet. Mikor „énné” születtem, ki akartam fejezni magam, szentimentális líra, etikának érezhető közlési vágy, önmagunk kiépítése. Majd tudtam, hogy a művészet más: játékos idézése, schemene a so- hasem-volt, sohasem-lesz világnak, annak, mellyel „elvetélhetett” valaha a Teremtés. Vagy előrevetített szimbóluma a közelgő potenciális harmóniáknak, melyeket megvalósítani etikailag még nem tudunk, vagy merünk. Fel vagy mellé, de nem gyökereink felé, nem visszafelé irányuló mágia. Az előbbi játékos típus: schemen-teremtés, nem ábrázolás, nem kifejezés, de egy „lélekféle”, mely objektiválódik (szellemmé) a művész és a motívum ölelésében. Etikailag csak indirekt értelme lehet: ha van. A legnagyobb művészet azonban profetikus, és ez az ölelkezés nem egy schemennek ad testet, de egy jövendő léleknek ád szellemházat, „lábánál fogva húzza le az Istent az Égből” - etikus vétek. Dosztojevszkij, Ady legendáját írják az eljövendő prófétának. Brentano121, Claudel? - Bennük is mélységet, de valami visszakonyulást, önnön farkukba harapást érzek: a hindu „világkígyót”, és nem a „szentlélek” repülő ívét, nyilazó galambját. G[erg] szerint Goethe mágikus, szerintem az egyén az, királya a mágusoknak, de műve profetikus néha. Mágikusan, mint eleven realitás mit jelent Aljosa, Raszkolnyikov lelke, Csönd herceg schemene, Cézanne almájának schemene? A gyümölcsös is alkonyba borult, az út világít csak: ezüst híd. 20 éve még azzá vált volna alattam és tündérországba vezet. Most is félek, szeretetre kell gondolnom, hogy el ne vezessen. A léckerítés felett éppen a hegy ormán megy le a holdsarló, G[erg] szerint olyan, mint egy lángnyelv, mint egy őrtűz, engem egy kinyújtózott óriásnő fekete-kék keblén pirosán szerelemben égő mellbimbójára emlékeztet. (...) 121 L. a 86. számú jegyzetet. 192
