Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1917 tendő térhez; 3) másodlagos tartalmának: ábrázolás (és tárgyábrázolás, meseábrázolás, értelem - irodalminak nevezett értékek; 4) térdíszítés és -kitöltés; 5) jelalkotás; 6) kifejezési és közlési intenzitás; 7) nyersanyag; 8) összességét, jelentését; 9) terét; 10) lényeg, testábrázolás, koncentráció. Mágikusnak érzem az ábrázolást - részt az egészért; formavilágba valónak is az ábrázolást mint megörökítési vágyat, de ez már nem mágikus hit, hanem imperializmus. Vallásos, mert valamiképp forma, tárgymegváltási elemeket sejtek benne. A kompozíció imperializmus, emberi rendbe kényszerítés, de mint szimbóluma, részese a harmóniának, vallásos. Ilyen a jelentőség is, egyént jelent, de egységet is, szimbóluma a mindennek. A lényeg, test- és ábrakoncentráció ugyanabban a helyzetben van, mint a kompozíció: emberi rendet csinál, isteni rendet jelent. A kifejezőerő, mely egyszersmind közlési erő is, teljesen egybeolvasztja az imperializmust a szeretettel - a legénebb intenzív én izzása áttör a mindenbe. A legegyénibb egyszersmind általános. Minél jobban lehámozzuk a lelkünk gyümölcsét, annál nagyobb lesz: a gyümölcs egy forma, a magjába Isten fér bele. A térkitöltés és díszítés „horreur du vide”: mint az ábrázolás az időben, elmúlás elleni küzdelem; imperializmus, mint minden, ami formában és formáért küzd, de útja és jelentője a harmóniának. Mennyiben út a művészet és nem csak szimbólum? Az „ént” építi ki, de mit csinál a modellel? És mi a „műtárgy”, mi a szerepük a megváltásban? Kodály: a vers, mióta elesett a daltól, vizuális alakra törekszik. Mi az út, a művészetek szigorúbb differenciálódása, vagy létezik egy műfajokat egyesítő, de egyet, nem parallel műfajokat adó művészet, mely felé törekszünk? A zengő katedrális benne a színjátszó (a szent szimbolikus értelemben) pappal. Színjátszás mindig szimbólum: más helyett lenni, jelenteni. A műtárgynak, a szülésnek beleesése a művészetbe, a szerelembe - a számomra legcsodálatosabb csodák egyike -, a produktivitásban teljesülés. (...) Kodály kérdése előadásán69: mi viszi a társadalmat arra, hogy mind kevesebb az alkotó, és mind több a műélvező? Itt persze nem csak művészekről van szó kik, megszaporodtak, de a vad, a parasztember[ről is, aki] táncol, énekel ornamentet csinál, költ. A modern ember mindezt nézi? Azt hiszem, téves megállapítás, de gondolkodni kell rajta. (...) Azt hiszem, a modern ember is „csinál”, illetve reprodukál művészetet, táncol, énekel, hímez, de nem maga komponál. Ez azért van, azt hiszem, mert minden foglalkozás differenciálódott, és a művészet vallási közcselekedetből, játékból kenyérkereset lett. Az emberek nem értek rá maguk művészetet csinálni, és nem is mernek, mert imponál nekik a szak- szerűség. Ellustultak, mert „vehetnek” művészetet. De azt hiszem, a legrégibb időben sem volt mindenki művész, mindég egyes egyén alkotott, a többi többé-kevésbé átvett. 70 70 Kodály Zoltán 1917 májusában és júniusában A magyar népdalról címmel tartott szemináriumsorozatot a Szellemi Tudományok Szabadiskolája felkérésére. L. Novák Zoltán: A Vasárnap Társaság. Bp., Kossuth Kiadó, 1979. 103. old. Lesznai és Kodály kapcsolatának kevés írásos dokumentuma ismert, ám bizonyos, hogy Kodály mélyen a szívében őrizte Lesznait, mint ahogy azt egy a PIM Kézirattárában őrzött levele is tanúsítja, melyet Lesznai regényének megjelenésekor írt. A levelet közöljük a 147. képoldalon. 146
