Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1912-1916 Mítosz a fiúról, ki rálőtt szüleire, a földre és égre, hogy bontsák fel ősölelésük, így emelkedett fel az ég, és teret nyitott az állatoknak és fáknak. A szembefordulás, kettéválás szükséges lépéséről. Tudatossá kell válnia mindennek, de ez csak akkor lehet, ha szembefordul önmagával, énbe és mindenbe válás. De mi volt a kezdet? Mi a fontos, az egyén vagy az emberiség? Szerintem az egyén - az egyén érintkezik, és ömlik Istenbe. Mégis erény az „önzetlenség”, csak mint önmegváltás kiterjeszti az egyént, és hasznos lehet-e más egyénre az én önzetlenségem? (...) Ritmus és egyensúly: két különböző alapformája a törvénynek. Vannak ritmus-művek és egyensúly-művek a képzőművészetben is. A ritmus a végtelenbe mutat és indul, így jelzi az egészet. Az egyensúly egészet zár magába, így utal a végtelen mindenre. A görög meanderek ritmikusak, az akkord (azt hiszem, ehhez nem értek) egyensúly talán. A keleti művészet inkább ritmusszerű (Kína), egy ág csak egy üteme a végtelennek - így hatnak rám japáni rajzok. De ezen gondolkodni lehetne sokat! (...) A logika térben gondolkozik. Kételkedni kezdek azon, vajon az egyén legmagasabb foka-e isteniesülése előtt, vagy létezik-e tömeglélek abban, illetve hasonló „magábazárt értelemben (művészi)”, mint egyéni lélek, vajon van-e ilyen közbülső fok? Nem plauzibilis eddig számomra. Szerintem az életben (szentek) Isten előtt épp úgy lehet, és kell lennie Kunstwollennak, mint a művészetben. Ez az élet fájdalma a megformált léttel szemben, hogy nem tudja keresztülvinni Kunstwollenjét. H[erbert] ezt valahogy a befejezettséggel (halál) korrigálja, de a halál csak határol, és nem fejez be, nem teljesít, nem jön a Kunstwollenból, de kívülről. Ajó Isten segedelmével! Kollektív istentisztelet, kultusz. Istent ki-ki csak egyedül lelheti meg, de boldogít a bűvös templomban hasonló, azonos hitű embereket lelni. Miért érzem értéknek a sok egyhitű embert? Mivel nem hiszek kollektív lélekben. Hiba ellen küzdeni kell, vagy vállalni kell a hibát - ez is bizonyos etikai fok. A dogmákért-halás a középkorban. Úgy érzem, sokkal magasabb kultúra kell „szellemi javakért” (még ha álhitek is) meghalni, mint sztrájkok alkalmából földi javításokért. Mégis önzetlenebb a hitetlen ember mártíromsága, mint a túlvilágban hívőé, ki önnön lelke üdvösségéért szenved. De már viszont az, hogy valaki tud a „lélekről” és „értékeli”, ehhez magasabb spirituális kultúra kell. Ha meg valaki az igazságért hal meg, akkor egyaránt erkölcsös a cselekedete, akár hívő, akár hitetlen(?). Világnézetem hatékonyságában hinni, az[t] tényleg minden tettem eleven alapjának érezni, annyira, hogy még Istenre nézve is fontosnak hiszem (és csak az komoly világnézet, ami erre törekszik), még akkor is végtelen magas fok, ha a világnézetem tökéletlen is. Új vallás szükségét érzem, de nem tudom új isteni kinyilatkoztatás nélkül elképzelni (Krisztus, Buddha). A babonáim értéke és oka (Istenre függőségi viszonylat által) emlékeztetés. Lehet egy olyan foka a fejlettségnek, melyben Isten követelheti a külső jelekkel való reá serkedést, ráemlékezésre buzdító külső nyilvánulásokat. A rend Isten, a szabadság az egyén princípiuma. 112
